Huhh, miután lefeküdtem aludni, úgy egy óra körül, nem tudtam elaludni, úgyhogy kettő körül eldöntöttem, hogy inkább kimegyek a nappaliba, és a gépen dolgozok egy kicsit. Egészen fél 4-ig kint voltam, amikor is úgy éreztem, hogy kezdek fáradni. Szerencsére ezután már nem kellett sokat várnom az elalvással, szerintem 4 körül már aludtam. Mindezek ellenére 9kor kellett kelni, ami egy kicsit megviselt, és majd leragadt a szemem, még a munka elején is. Most megint 11 óra van, és még mindig nem érzem magam fáradtnak. Nembaj, majdcsak átállok valamikor. Ja, és este még azért se tudtam elaludni fél 4-kor, mivel az utcákban – az előző két házban is ahol laktam – egy emberke megy végig, és mintha egy bottal sétálna körbe, és ütögeti a földet. Elég hangos, gondolom vagy a betörők ellen van, vagy pedig a kóbor kutyák miatt. Nem tudom eldönteni, de majd megkérdezem.
A munka egy kicsit lapos volt, ismerkedés a vállalattal, a különböző termékeiről olvasgattam. Remélem a napokban már elkezdem majd az érdemi munkát is, mert így csak unatkozok, viszont unalmamban lehet internetezni legalább. De persze ezt se lehet mindig. Ebédre lementem most a többiekkel, tényleg finom volt a kaja, csak egy kicsit csípős volt, de annyira nem zavart. Nem ettem belőle igazán sokat, gondoltam ne terhelje meg nagyon a hasam. Utána persze megint elmentünk sétálni egyet. Ma már egész meleg volt délután, szerintem 20fok felett volt. Igaz folyamatosan lehet érezni, hogy megy felfele, de mivel közel vagyunk a hegyekhez, ezért nem olyan hirtelen. Ennek ellenére az esték még mindig elég hidegek, minden nap bekapcsoljuk a melegítőt, mert lefagy a lábunk. Amikor visszamentünk, találkoztam a pénzügyessel, aki irt nekem egy papírt, amivel meg tudom venni magamnak a sim kártyát, és nem kell arra várnom, hogy valamelyik AIESEC-es megvegye. Mostmár nem akartam ezzel kezdeni, hogy megint elfelejtette a srác megvenni, aki tegnap már sokadszorra is megígérte, és persze ma is idejött a házhoz. A pénzügyes elkísért egy irodába, ahol ezeket lehet venni, viszont mivel nem volt nálam igazolványkép, nem kaptam meg. Úgyhogy ez lett az esti program, miután hazaértem, hogy elmentem fényképészhez, és csináltattam 8 igazolványképet. Az is vicces volt, mert amikor megérkeztünk, mondta, hogy 40 darabot megcsinál 50 rúpiáért, mire mondtam, hogy nekem nem kell 40 darab, csak 4. De szerintem ezt kevesellte volna pénzben, úgyhogy azt ajánlotta, hogy csinál 8-at, 30-ért. Jó matekos, meg kell hagyni, de nem kezdtem neki alkudozni. Fél órát kellett várni a képekre, addig elmentünk bevásárolni amit tegnap elfelejtettünk. Este a házban most elég unalmas volt, nem csináltunk semmit.
Viszont elfelejtettem mesélni arról, amikor első nap aludtam itt a 21-es házban. Akkor a kínai sráccal voltam egy szobában, akivel lefekvés után, mivel még nem tudtunk aludni, beszélgettünk szerintem legalább egy órát. Egyáltalán nem zavarták a kérdéseim, amit az ottani politikáról, és a kultúráról kérdeztem. Számomra még mindig teljesen hihetetlen, hogy mekkora az ország! A barátnője egy másik városban lakik, ami repülővel csupán 5 óra. Én összesen a Budapest-Delhi utat 7 és fél óra alatt tettem meg! Aztán beszélt még a választásokról, teljesen olyan mint nálunk volt, egy párt, ettől függetlenül választhatsz. Mondta, hogy amúgy a kapitalizmus felé tart az ország, de csak lépésről-lépésre változik, nem úgy volt, mint ahogy nekünk egyik napról a másikra demokrácia lett. A fiú-lány kapcsolatok sokkal nyitottabbak, mint itt, de azért még nem járnak ott mint az európaiak. Ez valamelyest a szülők miatt van, mivel náluk még máshogy volt. Említette még, hogy nagyon sok nő fehérítő krémet használ – olyan mint nálunk a barnító krém. Azt nem tudta megmondani, hogy ez mennyire hatásos, de gondolom nem hiába használják. Ő amúgy eléggé közel lakik Hongkonghoz, ami nagy hatással volt az ottani kultúrára, és ez a régió az egyik legnyitottabb kulturálisan, nem úgy mint másik részei Kínának. Beszéltünk még Észak- és Dél-Koreáról, az országok kapcsolatairól, és várható fejlődésekről. Nagyon pozitívan látja ezeket.
Most csak ennyi jutott eszembe belőle, amúgy ahogy már mondtam, nagyon érdekes beszélgetés volt.
Friday, February 29, 2008
Thursday, February 28, 2008
Újabb nap SIM nélkül
Mondanom se kell, hogy a sim kártyám nem érkezett meg. Egy újabb nap várakozás, de ki tudja mit hoz a mai nap!
Ma reggel már normális időben keltünk, és szerencsére már nem is voltam fáradt, vagyis annyira. 9-kor keltettek fel édes álmomból, és fél 10 körül indultunk el a munkába – ugyan lehet hogy egy kicsit később, de mivel nincsen órám, így nem tudom pontosan megmondani. Sétáltunk a háztól, nem sokat, úgy 5 percet, és egy nagy kereszteződéshez értünk, ahonnan riksával mentünk tovább. Szerencsére itt most nem kellett alkudozni, mert ez fix áras riksa, ahol mindenki 5 rúpiát fizet. Amikor beértünk, még senki nem volt bent, úgyhogy ittunk két teát, minek a végére már mindenki megérkezett. Az úton idefele láttunk néhány utcai árust, akik egy kis rezsón teát főznek, és tavaszi tekercset sütnek. Sokan reggeliznek itt, de mi bementünk egy kisebb kajáldába, ami inkább volt cukrászda, mert nagyon sok fajta torta volt bent, nem is akármilyenek. Szerintem ide fogok járni, ha finom csokitortára, vagy tiramisura vágyok!
A munka egy kicsit nehezen indult, mivel a gépem még nem készült el teljesen, de szerencsére egész hamar sikerült megoldaniuk a problémát. Délelőtt nem csináltam mást, mint megcsináltam a profilom a honlapon, amin dolgozni fogunk és olvastam pár infót róla. Délben lementünk a céges ebédlőbe, ahol nagyon olcsón finom indiai kajákat készítenek. A „felszolgáló-személyzet” egy öregebb bácsi egymaga, aki a szakács is. Ez se olyan, mint egy otthoni céges menza. Vagy lehet hogy ilyen volt 20 évvel ezelőtt. Az emberke kirakta az adagokat külön tányérokba – persze nem lehetett választani, csak kétféle feltét volt, és általában több feltétet esznek – majd járkált körbe, és mindenkinek adott még chapatit, és ha elfogyott valamelyik feltét, akkor hozta a kis „kondért”, és szedett még ha kértél. Nagyon aranyos kis bácsi. Ma ugyan nem ettem, mert még úgy gondoltam egy nap diéta jót fog tenni, de holnap már biztos kipróbálom. Ezután elmentünk egyet sétálni, mivel itt az ebédidő 1 óra, és bejártuk ennek a szektornak egy részét, megmutatták hol van a fitness terem, könyvtár, könyvesbolt, és egyéb üzletek. Nagyon szép lakóházak vannak arrafelé, néhány elmenne egy kisebb palotának is, legalábbis az építését figyelembe véve.
Délutáni munkát már inkább nevezhetném munkának, mert elkezdtük tesztelni a programot. Ez egy virtuális tanterem, ahol tanárok és diákok találkozhatnak egymással, órákat lehet tartani, minden eszköz megvan hozzá, és különböző kurzusokat lehet tenni, még nyelvkurzusokat is, és majdnem hogy minden ingyenes. Gondoltam is rá, hogy lehet elkezdem a németet, vagy ha van spanyol, akkor azt folytatom és mivel láttam japánt is, lehet hogy felelevenítem a tudásomat belőle. A főnököm szeretné ha mi is tartanánk néhány órát, persze akármiből, ami minket érdekel. Először főként a használatáról fogunk órákat tartani. Nagyon felhasználóbarát felület, és nagyon érdekes dolgokat lehet vele csinálni. Tartottunk is magunknak egy órát, csak úgy gyakorlásképpen, és persze rájöttünk egy-két hibára is rögtön. Ezután, úgy kb. 4 óra fele már nem csináltunk mást csak olvasgattunk, a főnökkel beszélgettem egy órán keresztül, aki nagyon kedves, és segítőkész, és elég profi abban amit csinál. És a legjobb, hogy szeret tanítani is, és mondta is, hogy sokmindent meg akar nekünk majd tanítani. Úgyhogy remélem sokat fogok itt tanulni ez alatt a pár hónap alatt!!! :)
Fél 7-kor fejeztük be a munkát megint – amit én egy kicsit későinek tartok – de az üzletek nagy része még nyitva van ilyenkor. Úgyhogy nem gond, hogy későn fejezted be a munkát, mert minden bolt 10-fél11kor nyit ki, és este 10kor zár be. Tehát marad időd vásárlásra. Mi is ezt tettük, miután hazajöttünk, elmentünk, de csak szupermarketbe venni néhány dolgot, amit majd reggelire tudunk enni. Úgy indultunk el, hogy zöldségeket veszünk, és pont a ház előtt volt egy emberke egy 3 kerekű biciklivel, aminek a hátsó része olyan volt mint egy talicska, vagyis egy falap volt téve, aminek a tetején tele volt zöldséggel. Ezek amolyan farmerek, és amit megtermelnek, mennek körbe az utcákon, kiabálnak, és mindenki aki zöldséget akar venni, az kimegy, és sokkal olcsóbban megkapja mint a boltban. Ezzel is szerencsénk volt, olcsón megúsztuk megint a dolgokat. Van amúgy nála még egy kis mérleg is, amin különböző súlyok vannak, és mivel nem volt mindenféle súlya, volt amelyiket egy kis kővel helyettesítette, aminek gondolom tudta, hogy mennyi a súlya. Végül még elmentünk a boltba is, ahol tudtunk venni rizst, müzlit, teát, tojást, stb.
Miután visszaérkeztünk, átköltöztem egy másik szobába, mostmár Dave-vel együtt lakunk, aki a munkatársam is. Ez egy jóval nagyobb szoba, és végre 6 nap után ki tudtam pakolni a táskámból. Megkönnyebbülés tudni, hogy mostmár nem kell majd egy ideig mozognom, költöznöm. Persze a német srác, aki elment innen, nem nagyon ügyelt a tisztaságra, úgyhogy a polcán 10 centi por volt, amit letakarítottam mielőtt kipakoltam volna. Nem a legtisztább a szoba, de holnap jön a takarítónő, ő majd felmos, és elviszi a fél pár zoknikat is meg a többi szemetet amit a srác hagyott itt maga után. Amúgy jött egy újabb lány, ezúttal Csehországból. Nem túl beszédes, elég csendes, de gondolom csak az új emberek miatt.
Tehát megint eggyel több nemzetiség, és szerencsére a fiú-lány arányt is javítja ebben a házban – ami a tisztasághoz nagyban hozzájárul :).
Ma reggel már normális időben keltünk, és szerencsére már nem is voltam fáradt, vagyis annyira. 9-kor keltettek fel édes álmomból, és fél 10 körül indultunk el a munkába – ugyan lehet hogy egy kicsit később, de mivel nincsen órám, így nem tudom pontosan megmondani. Sétáltunk a háztól, nem sokat, úgy 5 percet, és egy nagy kereszteződéshez értünk, ahonnan riksával mentünk tovább. Szerencsére itt most nem kellett alkudozni, mert ez fix áras riksa, ahol mindenki 5 rúpiát fizet. Amikor beértünk, még senki nem volt bent, úgyhogy ittunk két teát, minek a végére már mindenki megérkezett. Az úton idefele láttunk néhány utcai árust, akik egy kis rezsón teát főznek, és tavaszi tekercset sütnek. Sokan reggeliznek itt, de mi bementünk egy kisebb kajáldába, ami inkább volt cukrászda, mert nagyon sok fajta torta volt bent, nem is akármilyenek. Szerintem ide fogok járni, ha finom csokitortára, vagy tiramisura vágyok!
A munka egy kicsit nehezen indult, mivel a gépem még nem készült el teljesen, de szerencsére egész hamar sikerült megoldaniuk a problémát. Délelőtt nem csináltam mást, mint megcsináltam a profilom a honlapon, amin dolgozni fogunk és olvastam pár infót róla. Délben lementünk a céges ebédlőbe, ahol nagyon olcsón finom indiai kajákat készítenek. A „felszolgáló-személyzet” egy öregebb bácsi egymaga, aki a szakács is. Ez se olyan, mint egy otthoni céges menza. Vagy lehet hogy ilyen volt 20 évvel ezelőtt. Az emberke kirakta az adagokat külön tányérokba – persze nem lehetett választani, csak kétféle feltét volt, és általában több feltétet esznek – majd járkált körbe, és mindenkinek adott még chapatit, és ha elfogyott valamelyik feltét, akkor hozta a kis „kondért”, és szedett még ha kértél. Nagyon aranyos kis bácsi. Ma ugyan nem ettem, mert még úgy gondoltam egy nap diéta jót fog tenni, de holnap már biztos kipróbálom. Ezután elmentünk egyet sétálni, mivel itt az ebédidő 1 óra, és bejártuk ennek a szektornak egy részét, megmutatták hol van a fitness terem, könyvtár, könyvesbolt, és egyéb üzletek. Nagyon szép lakóházak vannak arrafelé, néhány elmenne egy kisebb palotának is, legalábbis az építését figyelembe véve.
Délutáni munkát már inkább nevezhetném munkának, mert elkezdtük tesztelni a programot. Ez egy virtuális tanterem, ahol tanárok és diákok találkozhatnak egymással, órákat lehet tartani, minden eszköz megvan hozzá, és különböző kurzusokat lehet tenni, még nyelvkurzusokat is, és majdnem hogy minden ingyenes. Gondoltam is rá, hogy lehet elkezdem a németet, vagy ha van spanyol, akkor azt folytatom és mivel láttam japánt is, lehet hogy felelevenítem a tudásomat belőle. A főnököm szeretné ha mi is tartanánk néhány órát, persze akármiből, ami minket érdekel. Először főként a használatáról fogunk órákat tartani. Nagyon felhasználóbarát felület, és nagyon érdekes dolgokat lehet vele csinálni. Tartottunk is magunknak egy órát, csak úgy gyakorlásképpen, és persze rájöttünk egy-két hibára is rögtön. Ezután, úgy kb. 4 óra fele már nem csináltunk mást csak olvasgattunk, a főnökkel beszélgettem egy órán keresztül, aki nagyon kedves, és segítőkész, és elég profi abban amit csinál. És a legjobb, hogy szeret tanítani is, és mondta is, hogy sokmindent meg akar nekünk majd tanítani. Úgyhogy remélem sokat fogok itt tanulni ez alatt a pár hónap alatt!!! :)
Fél 7-kor fejeztük be a munkát megint – amit én egy kicsit későinek tartok – de az üzletek nagy része még nyitva van ilyenkor. Úgyhogy nem gond, hogy későn fejezted be a munkát, mert minden bolt 10-fél11kor nyit ki, és este 10kor zár be. Tehát marad időd vásárlásra. Mi is ezt tettük, miután hazajöttünk, elmentünk, de csak szupermarketbe venni néhány dolgot, amit majd reggelire tudunk enni. Úgy indultunk el, hogy zöldségeket veszünk, és pont a ház előtt volt egy emberke egy 3 kerekű biciklivel, aminek a hátsó része olyan volt mint egy talicska, vagyis egy falap volt téve, aminek a tetején tele volt zöldséggel. Ezek amolyan farmerek, és amit megtermelnek, mennek körbe az utcákon, kiabálnak, és mindenki aki zöldséget akar venni, az kimegy, és sokkal olcsóbban megkapja mint a boltban. Ezzel is szerencsénk volt, olcsón megúsztuk megint a dolgokat. Van amúgy nála még egy kis mérleg is, amin különböző súlyok vannak, és mivel nem volt mindenféle súlya, volt amelyiket egy kis kővel helyettesítette, aminek gondolom tudta, hogy mennyi a súlya. Végül még elmentünk a boltba is, ahol tudtunk venni rizst, müzlit, teát, tojást, stb.
Miután visszaérkeztünk, átköltöztem egy másik szobába, mostmár Dave-vel együtt lakunk, aki a munkatársam is. Ez egy jóval nagyobb szoba, és végre 6 nap után ki tudtam pakolni a táskámból. Megkönnyebbülés tudni, hogy mostmár nem kell majd egy ideig mozognom, költöznöm. Persze a német srác, aki elment innen, nem nagyon ügyelt a tisztaságra, úgyhogy a polcán 10 centi por volt, amit letakarítottam mielőtt kipakoltam volna. Nem a legtisztább a szoba, de holnap jön a takarítónő, ő majd felmos, és elviszi a fél pár zoknikat is meg a többi szemetet amit a srác hagyott itt maga után. Amúgy jött egy újabb lány, ezúttal Csehországból. Nem túl beszédes, elég csendes, de gondolom csak az új emberek miatt.
Tehát megint eggyel több nemzetiség, és szerencsére a fiú-lány arányt is javítja ebben a házban – ami a tisztasághoz nagyban hozzájárul :).
Tuesday, February 26, 2008
Inkább nevezném csak egy rövid vizitnek, de sokat kellett rá várni. Előző este mondták, hogy valaki majd felvesz úgy kettő körül…persze indiai idő szerint, ami nem olyan szigorú mint az európai. Tehát fél kettő volt, amikor elkezdtünk kajálni, de amúgy egész reggel nagyon rosszul éreztem magam, mozgott a hasam, meg ilyenek. Úgyhogy csak egy keveset ettem abból, amit a kínai lány főzött, pedig jó kis kínai recept alapján csinálta. Remélem majd máskor lesz megint lehetőségem. Befejeztük a kaját, és leültem várni. Két óra. Mostanában biztos itt lesz már. Nem így lett.
Már-már gondoltam rá, hogy ledőlök egy kicsit, ekkor már fél négy volt. Valaki csöngetett, hát persze, hogy a lány, csak egy kicsit megkésve. Utána viszont sürgetett, hogy menni kell, de időbe nem tud érkezni. No mind1, még a sim kártyámat se vette meg, pedig megígérte. Már 3 napja ígérik, hogy valaki megveszi, mivel csak indiai lakosok vehetnek telefont. Na, ez persze nem jött el, még mindig sim nélkül ülök, és emiatt az ébresztőórám, és a normál órám se működik, mivel mindkettő abban lenne. Így az egyetlen órám a laptopon van, amit viszont nem akarok állandóan bekapcsolgatni. De remélem azért már szereznek valamit a napokban! Beültünk a kocsiba, és indiai módjára elvezetett a céghez, ami előtt egy nagy parkoló volt. Befizette a jegyet – itt előre kell fizetni, nem utólag – és keresett egy parkolóhelyet. Persze hogy megtalálta az egyetlen helyet, ahova nem szabadott volna parkolni, a mélygarázs bejárata előtt. A munkahely egy légkondival ellátott hely, eléggé hideg volt bent – pulcsival azért jobb – de már most is működtetik, pedig még nincs is meleg. Nem baj, biztos van rá pénzük. Aztán lehívták a másik AIESECes srácot, akivel együtt fogok dolgozni. Ő Kanadából van, de eredetileg indiai származású. Amikor bejött, azt hittem először, hogy valaki más jött, mivel esetleg nem ér rá. Aztán bemutatkozott. Vicces volt egy kicsit. Felvitt az irodába, megmutatta a helyemet is, ahol fogok dolgozni, de még nem volt ott gép. Egy kis, 4 négyzetméteres box, egy nagyobb asztallal és gurulós székkel. Kicsit vicces volt, mármint látni, hogy itt még így helyezik el az embereket, mindenki elkülönített helyen. Aztán megittunk két Nescafét, automatából – szerencsére nem fizetős –, és beszélgettünk egy irodában egy indiai sráccal együtt, aki szintén AIESECes. Elmondták a projektet, majd leírom később, és beszéltünk mindenféléről. Aztán megjött a főnök, akivel szintén beszéltem pár percet, nagyon kedves volt, és segítőkész, majd visszamentünk Dave asztalához, ahol ő megmutatta min dolgozik. Néhány infót még szereztem tőle, nagyon kedves srác.
Fél hétkor van vége a munkaidőnek, tehát elég későn, úgyhogy a főnököm felajánlotta, hogy hazavisz a 37-es szektorba. Mondták nekem, hogy ma átvisznek a másik házba, úgyhogy haza kellett mennem sietve, hogy aki értem jön, még otthon találjon. Hazavezetett, de ő egész európaiul vezetett. Még a visszapillantó tükröt is használta néha. Mások csak előre néznek, és a hátsónak kell figyelni, hogy ne menjen bele. Teljesen mindegy kinek lenne elsőbbsége a mi szabályaink szerint. Otthon tele volt a ház, az AIESECesek is ott voltak, és meetinget tartottak. Majd miután elmentek a traineek kajálni, én elfoglaltam a WC-t :). Aztán jött a srác értem, összepakoltam, és betettük a csomagot a kocsiba. Nem volt sok idő, hogy a másik házhoz érjünk. Ez egy újabb ház, és inkább fel van újítva, viszont sajna nincsen internet. Viszont kb. 10 percre van a munkahelyem, tehát nem kell sokat menni. Az itteni házak, olyanok, mintha Angliában lennél. Egymáshoz érnek a falak, és mindegyik ház előtt van egy kis „kert”, ami általában aszfaltozott, és esetleg van néhány cserepes virág, és itt parkolnak a kocsival vagy biciklikkel, motorokkal. És persze ezek is 3-4 emeletesek, de elég kicsi az alapterületük. Behoztak, és elfoglaltam egy ágyat, ami reméltem nem tartozik senkihez se. Így történt. A srác még egyszer megígérte, hogy még ma szerez nekem egy SIMet – ugyan már 8 óra volt. Remélem nem szegi meg ígéretét, és tényleg visszajön. Ugyan 10órát mondott, és már most negyed 11 van, de hát persze ez is indiai időszámítás szerint megy. A ház jól néz ki, van konyha, 3 fürdő és WC, egy belső-hátsó kert, nagy nappali normál kanapéval. Most éppen egy kínai srác, egy amerikai srác, két holland lány egy kanadai srác – akivel együtt dolgozok – és én vagyunk a lakók. Éppen valami régi NBA-s kosármeccset néznek egy laptopon. Mindegyikük nagyon jó fej, az amerikai srác elvitt, megmutatta, hogy hol van a legközelebbi szupermarket, kajáldák, stb. Holnap valószínű beköltözhetek majd egy üresedő szobába, ami csak egy személyes, tehát nem kell senkivel se megosztani. Majd meglátjuk, remélem más nem pályázik rá!! :).
Többet majd holnap.
Jó éjszakát!
Már-már gondoltam rá, hogy ledőlök egy kicsit, ekkor már fél négy volt. Valaki csöngetett, hát persze, hogy a lány, csak egy kicsit megkésve. Utána viszont sürgetett, hogy menni kell, de időbe nem tud érkezni. No mind1, még a sim kártyámat se vette meg, pedig megígérte. Már 3 napja ígérik, hogy valaki megveszi, mivel csak indiai lakosok vehetnek telefont. Na, ez persze nem jött el, még mindig sim nélkül ülök, és emiatt az ébresztőórám, és a normál órám se működik, mivel mindkettő abban lenne. Így az egyetlen órám a laptopon van, amit viszont nem akarok állandóan bekapcsolgatni. De remélem azért már szereznek valamit a napokban! Beültünk a kocsiba, és indiai módjára elvezetett a céghez, ami előtt egy nagy parkoló volt. Befizette a jegyet – itt előre kell fizetni, nem utólag – és keresett egy parkolóhelyet. Persze hogy megtalálta az egyetlen helyet, ahova nem szabadott volna parkolni, a mélygarázs bejárata előtt. A munkahely egy légkondival ellátott hely, eléggé hideg volt bent – pulcsival azért jobb – de már most is működtetik, pedig még nincs is meleg. Nem baj, biztos van rá pénzük. Aztán lehívták a másik AIESECes srácot, akivel együtt fogok dolgozni. Ő Kanadából van, de eredetileg indiai származású. Amikor bejött, azt hittem először, hogy valaki más jött, mivel esetleg nem ér rá. Aztán bemutatkozott. Vicces volt egy kicsit. Felvitt az irodába, megmutatta a helyemet is, ahol fogok dolgozni, de még nem volt ott gép. Egy kis, 4 négyzetméteres box, egy nagyobb asztallal és gurulós székkel. Kicsit vicces volt, mármint látni, hogy itt még így helyezik el az embereket, mindenki elkülönített helyen. Aztán megittunk két Nescafét, automatából – szerencsére nem fizetős –, és beszélgettünk egy irodában egy indiai sráccal együtt, aki szintén AIESECes. Elmondták a projektet, majd leírom később, és beszéltünk mindenféléről. Aztán megjött a főnök, akivel szintén beszéltem pár percet, nagyon kedves volt, és segítőkész, majd visszamentünk Dave asztalához, ahol ő megmutatta min dolgozik. Néhány infót még szereztem tőle, nagyon kedves srác.
Fél hétkor van vége a munkaidőnek, tehát elég későn, úgyhogy a főnököm felajánlotta, hogy hazavisz a 37-es szektorba. Mondták nekem, hogy ma átvisznek a másik házba, úgyhogy haza kellett mennem sietve, hogy aki értem jön, még otthon találjon. Hazavezetett, de ő egész európaiul vezetett. Még a visszapillantó tükröt is használta néha. Mások csak előre néznek, és a hátsónak kell figyelni, hogy ne menjen bele. Teljesen mindegy kinek lenne elsőbbsége a mi szabályaink szerint. Otthon tele volt a ház, az AIESECesek is ott voltak, és meetinget tartottak. Majd miután elmentek a traineek kajálni, én elfoglaltam a WC-t :). Aztán jött a srác értem, összepakoltam, és betettük a csomagot a kocsiba. Nem volt sok idő, hogy a másik házhoz érjünk. Ez egy újabb ház, és inkább fel van újítva, viszont sajna nincsen internet. Viszont kb. 10 percre van a munkahelyem, tehát nem kell sokat menni. Az itteni házak, olyanok, mintha Angliában lennél. Egymáshoz érnek a falak, és mindegyik ház előtt van egy kis „kert”, ami általában aszfaltozott, és esetleg van néhány cserepes virág, és itt parkolnak a kocsival vagy biciklikkel, motorokkal. És persze ezek is 3-4 emeletesek, de elég kicsi az alapterületük. Behoztak, és elfoglaltam egy ágyat, ami reméltem nem tartozik senkihez se. Így történt. A srác még egyszer megígérte, hogy még ma szerez nekem egy SIMet – ugyan már 8 óra volt. Remélem nem szegi meg ígéretét, és tényleg visszajön. Ugyan 10órát mondott, és már most negyed 11 van, de hát persze ez is indiai időszámítás szerint megy. A ház jól néz ki, van konyha, 3 fürdő és WC, egy belső-hátsó kert, nagy nappali normál kanapéval. Most éppen egy kínai srác, egy amerikai srác, két holland lány egy kanadai srác – akivel együtt dolgozok – és én vagyunk a lakók. Éppen valami régi NBA-s kosármeccset néznek egy laptopon. Mindegyikük nagyon jó fej, az amerikai srác elvitt, megmutatta, hogy hol van a legközelebbi szupermarket, kajáldák, stb. Holnap valószínű beköltözhetek majd egy üresedő szobába, ami csak egy személyes, tehát nem kell senkivel se megosztani. Majd meglátjuk, remélem más nem pályázik rá!! :).
Többet majd holnap.
Jó éjszakát!
Monday, February 25, 2008
Semmittevés napja: Vasárnap
Mivel későn feküdtem le eléggé, úgy 1körül, és akkor se tudtam még aludni – pedig vagy 400 bárányt végigszámoltam, ahogy átugrálnak a szemeim előtt, és füldugót is tettem be – de így is csak 2után sikerült álomba merülnöm. És persze korán se sikerült felkelnem, úgyhogy délután 1körül, majd 12órával lefekvésem után tudtam kikelni az ágyból! De eddigre legalább ki tudtam pihenni magam.
Ezután viszont nagyon érdekes dolgok történtek velem. Családi napra hívtak minket, amit az AIESEC szervez az újonnan bevont gyerekek szüleinek, hogy jobban megismerjék a szervezetet, tudják, hogy a gyerekük miért nincsen otthon heti 7 napból legalább 5ször, és hogy mire is lesz ez jó nekik később. Amikor elindultunk, bemutattak megint vagy 10 indiai AIESECesnek, persze egyik nevére se emlékszem már! No mind1, a lényeg az, hogy elvittek kocsival a helyre, ami egy kisebb parkban volt, egy konferenciateremben. Mivel nagyon éhesek voltunk a Brazil sráccal, aki épphogy megérkezett, ezért elvittek minket kajálni az egyetemi büfébe. De ezt nem úgy kell elképzelni, mint otthon, bemegyünk az épületbe, lesétálunk az alsó szintre, végigtoljuk a tálcánkat, és beleteszünk mindent ami tetszik! Nem, ez ilyen kinti büfé volt. A büfé mellett a parkban crickettet játszottak a diákok – itt szinte mindenhol ezt játszanak, tehát nem olyan nagy szám –, a kirakott tévén pedig pont az India-Ausztrália crickett meccs ment. Mi más! A campus többi részét is lehetett látni, de semmi érdekes épület. Ezt is mint Chandigarh többi részét is az 1950-es években építették, és akkori szemmel nézve nagyon jól néznek ki, de azóta szerintem még egyik épületet se újították fel még a központban sem. Tehát azért egy kicsit le van pukkanva. A büfé falán fel volt sorolva vagy 30 féle kaja, persze egyiket se ismertük, úgyhogy ők eldöntötték helyettünk, hogy mit szeretnénk enni. Nem volt rossz döntés egyáltalán részükről, finom indiai ételt kaptunk valami borsóval meg volt egy joghurtos, és egy valami nem tudom milyenes töltött chapatival. Nagyon finom volt.
Miután visszaérkeztünk, már nagyban folyt az előadás, éppen egy videó ment a 2005-ös AIESEC International Congressről, amit itt Indiában, Agrában rendeztek meg. Utána az elnök beszélt, és elmondta, hogy miket csinálnak az AIESECen belül az emberek, milyen „munkalehetőségek” vannak, milyen fejlődési folyamaton lehet átmenni. Persze nem felejtették el megemlíteni az egyik legnagyobb és szerintem legjobb dolgot, hogy több mint 110 országból, 26000 diákot kapcsol össze, tehát a nemzetköziséget. Miután elmondta a végén már kicsit unalmas szöveget, beraktak egy másik ismertető videót, majd behívtak egy szülőt, aki a gyerekéről beszélt, és hogy mennyit változott a szervezethez való csatlakozás után. Ez is egy kicsit hosszúra sikerült, de szerencsére közben teát és teasüteményt vittek körbe a közönségnek, így elviselhetőbbé téve a már-már monoton beszédet. Persze voltak jó pillanatai, de a 10perces beszéde úgy fél órásra sikeredett! És még nem volt vége, még egy teát kértem – nehogy elaludjak – és egy anyukát is felszólítottak az emelvényre, aki a lányáról beszélt. Ő már sokkal érdekesebbeket mondott, és elég vicces is volt, meg szerencsére nem olyan hosszú. A végén még egy bemutatkozással köszöntek el, és zárták az estét.
Ekkor még nem tudtam, hogy mit fogok csinálni ma este, átköltözök-e a másik trainee house-ba, és hogyan megyek majd munkába holnap reggel. Szerencsére kiderítették nekem röpke fél óra alatt, hogy ma átvisznek a másik házba 9-kor, és holnap reggel 10-re kell majd a céghez menni. Ez egy fél óra után délután kettőre változott, ami nem is nagy gond a mostani alvási szokásaimat figyelembe véve. Hazahoztak kocsival, és megbeszéltük a többi trainee-vel, hogy elmegyünk kajálni. Nem telt el egy másik fél óra, pont mielőtt mentünk volna kajálni, hogy a terv megváltozott, és csak holnap munka után fogok átköltözni a másik házba. Itt mindenhez nagyon flexibilisen kell hozzáállni, soha nem tudod, mi történik veled holnap. Persze ez nem baj, nem dől tőle össze a világ. Ekkorra a házba megérkeztek a többi gyakszik, még egy lány Hollandiából – így már hárman vannak –, egy lány Kanadából és egy másik fiú Brazíliából. Így már egész vegyes társaságként mentünk el vacsorázni (3 holland, 1 kínai, 1 kanadai, 1 brazil, és persze 1 magyar), ahol szintén nagyon finomakat ettünk egy szép étteremben, cirka 400 forintot fizetve fejenként! Hát igen, itt más árak vannak mint otthon. A délutáni kajánk amúgy nem érte el a 100forintot, és persze még ez se számit a legolcsóbb helynek! A végén még adtak valami „desszertnek” nevezhető dolgot, ami karamelldarabokat jelentett zöld ánizs kíséretében. Tehát az ánizs mint növénymagvak közé volt keverve a karamell, amit kis kanállal vettél a szádba, majd rágcsáltad. Nagyon finom íze volt, és persze érdekes is!
Ezután viszont nagyon érdekes dolgok történtek velem. Családi napra hívtak minket, amit az AIESEC szervez az újonnan bevont gyerekek szüleinek, hogy jobban megismerjék a szervezetet, tudják, hogy a gyerekük miért nincsen otthon heti 7 napból legalább 5ször, és hogy mire is lesz ez jó nekik később. Amikor elindultunk, bemutattak megint vagy 10 indiai AIESECesnek, persze egyik nevére se emlékszem már! No mind1, a lényeg az, hogy elvittek kocsival a helyre, ami egy kisebb parkban volt, egy konferenciateremben. Mivel nagyon éhesek voltunk a Brazil sráccal, aki épphogy megérkezett, ezért elvittek minket kajálni az egyetemi büfébe. De ezt nem úgy kell elképzelni, mint otthon, bemegyünk az épületbe, lesétálunk az alsó szintre, végigtoljuk a tálcánkat, és beleteszünk mindent ami tetszik! Nem, ez ilyen kinti büfé volt. A büfé mellett a parkban crickettet játszottak a diákok – itt szinte mindenhol ezt játszanak, tehát nem olyan nagy szám –, a kirakott tévén pedig pont az India-Ausztrália crickett meccs ment. Mi más! A campus többi részét is lehetett látni, de semmi érdekes épület. Ezt is mint Chandigarh többi részét is az 1950-es években építették, és akkori szemmel nézve nagyon jól néznek ki, de azóta szerintem még egyik épületet se újították fel még a központban sem. Tehát azért egy kicsit le van pukkanva. A büfé falán fel volt sorolva vagy 30 féle kaja, persze egyiket se ismertük, úgyhogy ők eldöntötték helyettünk, hogy mit szeretnénk enni. Nem volt rossz döntés egyáltalán részükről, finom indiai ételt kaptunk valami borsóval meg volt egy joghurtos, és egy valami nem tudom milyenes töltött chapatival. Nagyon finom volt.
Miután visszaérkeztünk, már nagyban folyt az előadás, éppen egy videó ment a 2005-ös AIESEC International Congressről, amit itt Indiában, Agrában rendeztek meg. Utána az elnök beszélt, és elmondta, hogy miket csinálnak az AIESECen belül az emberek, milyen „munkalehetőségek” vannak, milyen fejlődési folyamaton lehet átmenni. Persze nem felejtették el megemlíteni az egyik legnagyobb és szerintem legjobb dolgot, hogy több mint 110 országból, 26000 diákot kapcsol össze, tehát a nemzetköziséget. Miután elmondta a végén már kicsit unalmas szöveget, beraktak egy másik ismertető videót, majd behívtak egy szülőt, aki a gyerekéről beszélt, és hogy mennyit változott a szervezethez való csatlakozás után. Ez is egy kicsit hosszúra sikerült, de szerencsére közben teát és teasüteményt vittek körbe a közönségnek, így elviselhetőbbé téve a már-már monoton beszédet. Persze voltak jó pillanatai, de a 10perces beszéde úgy fél órásra sikeredett! És még nem volt vége, még egy teát kértem – nehogy elaludjak – és egy anyukát is felszólítottak az emelvényre, aki a lányáról beszélt. Ő már sokkal érdekesebbeket mondott, és elég vicces is volt, meg szerencsére nem olyan hosszú. A végén még egy bemutatkozással köszöntek el, és zárták az estét.
Ekkor még nem tudtam, hogy mit fogok csinálni ma este, átköltözök-e a másik trainee house-ba, és hogyan megyek majd munkába holnap reggel. Szerencsére kiderítették nekem röpke fél óra alatt, hogy ma átvisznek a másik házba 9-kor, és holnap reggel 10-re kell majd a céghez menni. Ez egy fél óra után délután kettőre változott, ami nem is nagy gond a mostani alvási szokásaimat figyelembe véve. Hazahoztak kocsival, és megbeszéltük a többi trainee-vel, hogy elmegyünk kajálni. Nem telt el egy másik fél óra, pont mielőtt mentünk volna kajálni, hogy a terv megváltozott, és csak holnap munka után fogok átköltözni a másik házba. Itt mindenhez nagyon flexibilisen kell hozzáállni, soha nem tudod, mi történik veled holnap. Persze ez nem baj, nem dől tőle össze a világ. Ekkorra a házba megérkeztek a többi gyakszik, még egy lány Hollandiából – így már hárman vannak –, egy lány Kanadából és egy másik fiú Brazíliából. Így már egész vegyes társaságként mentünk el vacsorázni (3 holland, 1 kínai, 1 kanadai, 1 brazil, és persze 1 magyar), ahol szintén nagyon finomakat ettünk egy szép étteremben, cirka 400 forintot fizetve fejenként! Hát igen, itt más árak vannak mint otthon. A délutáni kajánk amúgy nem érte el a 100forintot, és persze még ez se számit a legolcsóbb helynek! A végén még adtak valami „desszertnek” nevezhető dolgot, ami karamelldarabokat jelentett zöld ánizs kíséretében. Tehát az ánizs mint növénymagvak közé volt keverve a karamell, amit kis kanállal vettél a szádba, majd rágcsáltad. Nagyon finom íze volt, és persze érdekes is!
Sunday, February 24, 2008
Találkozás az AIESECesekkel
Ma is sokáig aludtam, pedig aránylag korán lefeküdtem – 12 körül – és már fáradt is voltam ekkorra. De nem sikerült 12előtt kikelni az ágyból. Vagyis felkeltem 10órakor, de olyan fáradt voltam, hogy 11kor lefeküdtem még egy órára. Azt mondták, hogy ahány órával van odébb az ember, annyi nap kell az átálláshoz is. Na, ez esetemben 4 és fél óra, tehát remélem hogy néhány napon belül jobban leszek már. Miután sikerült felkelnem másodszor is, végre meglátogattuk az AIESEC irodát, ahol egész sokan összegyűltek, de sajna nem az én fogadtatásomra :(. Az iroda házában van az egyik gyakszi szállás is, ahol most csak 3-an vannak, de ebből is csak egy Holland lány volt itthon. Vele beszélgettem pár órán keresztül, majd együtt bementünk a városba, ahol virágkiállítás és fotókiállítás volt az egyik óriási parkban. A ház amúgy semmi extra, egy kissé lelakott két szintes lakás, de van mindenkinek saját szobája, közös konyhával, fürdővel, WC-vel, és társalgóval. Tehát teljesen fel van szerelve, viszont meleg víz az nincsen, azt vödörben óriási merülő forralóval melegítik fel. De hát ennyi baj legyen. Én nem itt fogok lakni, hanem egy másik házban, ami sokkal közelebb van a munkahelyemhez, és oda akár gyalog, vagy biciklivel is hamar el lehet érni. Azért nem oda vittek rögtön, mivel most hétvégén a többi gyakszi elment kirándulni több napra, és egyedül lettem volna a házban. Ezért döntöttek úgy, hogy most befektetnek egy lány mellé, akinél úgyis két ágy van. Ja, amúgy ennyi volt a beilleszkedési program, megvolt a két éjszaka a családnál :), ami egy igazán jó tapasztalat volt, és nagyon kedvesen bántak velem.
A városba amikor elindultunk, megbeszéltük, hogy olyan riksával megyünk, ami biciklis, és nem motoros, mert így többet lehet látni a városból, és esetleg jobban segít a tájékozódásban is. Itt ugyanis elég nehéz, mivel minden utca ugyanúgy néz ki, van egy hosszú főút, végén egy nagy körforgalom, a szektorok sarkai, a főutak pedig a szektorok szélei. Mindegyik szektor nagyjából ugyanakkora, és emiatt nagyon nehéz a tájékozódás. Ja, és van vagy 40szektor! Négyzet alakú a város nagyjából. Sikerült megbeszélni egy jó árat a riksással, ami még úgy se ment elsőre, hogy a lány már beszéli a Hindit. Elindultunk, nem mentünk sokkal gyorsabban, mintha gyalog mentünk volna, na jó ez egy kicsit túlzás, de azért látszott, hogy megerőltető lehet. Amikor beértünk a fesztivál helyére, egy olyat képzeljetek el, mint amikor búcsú van Magyarországon, és sok árus, meg kajás áll mindenhol. Persze a bejárati kapunál volt egy őr, meg egy mágneskapu, ami egész végig sípolt, de senkit nem állított le, csak minket, és átnézte a táskáinkat. Ezt amúgy vártuk. Bent a park teljesen tele volt emberekkel, minden nő színes Punjabi Suit-ban, amit írtam korábban, csak nem tudtam a nevét. Volt minden, zene, tánc, tevegelés, különböző játékok, virágcsokorverseny, virágkiállítás, fényképkiállítás, ahol nagyon szép vágott és nem vágott virágok, illetve helyzetfotók voltak kirakva Indiáról. Volt kisebb csoportosulás, ahol különböző mutatványosok, köztük egy kb. 6 éves gyerek kötélen sétált, meg volt olyan is, ahol úgy 20 férfi táncolt, és közben különböző artista „tornyokat” csináltak, úgy hogy egymás nyakába illetve vállára-hátára álltak több emelet magasságban.
A legviccesebb az volt, hogy közben csomóan odajöttek hozzánk, hogy szeretnének csinálni velünk fotót, de a lány nem engedte, mert mondta, hogy az első egy hónapban még okés volt, de mostmár nagyon unja, hogy akárhova megy, mindenki fotózkodni akar vele a telefonjukkal, sőt, csomószor csinálnak róla képet titokban, pedig nem egy szépnek mondható lányról van szó. Aztán odajött hozzánk egy anyuka is, aki azzal kezdte, hogy honnan jöttünk, meg mondta, hogy a lány tetszik a fiának, és nézze már meg, hogy neki is tetszik-e! Ez volt a csúcs! Ez még őt is meglepte, mert nem szokott ilyen sokszor előfordulni. Sétáltunk még egy ideig, és úgy döntöttünk, elmegyünk vacsorázni. Gyalogoltunk egy ideig, és oda jutottunk ki, ahol én tegnap aludtam a főtéren. Bementünk egy kajáldába, ahol mindenféle kaját felszolgáltak az indiaitól a kontinentálisig, meg sütemények, és egyebek. Én indiait ettem, a többiek inkább pizzát és tiramisut meg burgert. Kaja után még elmentünk, és ittunk egy gyümölcslevet, és mivel nem tudtam betelni a rózsaszín répával, én ma is azt ittam!
Ekkor már a főtér tele volt, és koncertezők is voltak, akik helyi Punjabi zenével kényeztették a nézőket, akik szinte végigtáncolták az összes éneket. Van helyi Punjabi tánc is, amikor a férfiak felteszik mindkét kezüket, és egyik lábról a másikra ugrálnak persze ütemre. Mi is bementünk közéjük, viszont mi nem táncoltunk, csak élveztük a zenét. Itt is ugyanaz volt, mint Etiópiában, csak férfiak voltak a bulin. Egy nőt se láttunk. Vagyis én láttam 3-at, akikkel együtt voltam. Kettőjük holland, egy lány pedig Kínából van Beijingből. A színpadon, ahol énekeltek, volt még néhány női táncos is, akik szép, indiai ruhában Punjabi táncot táncoltak, mi mást :). Miután már „kitáncoltuk” magunkat, elindultunk hazafelé, és kerestünk egy riksát. Most normál motorosat, mert nem akartunk fél órán keresztül zötykölődni a biciklis riksa két üléses hátsó részén. A riksát amit találtunk úgy indult be, hogy az emberke rákötött egy zsinórt, és mint a fűnyírót, meghúzta jó erősen a zsinórt, és berántotta a motort. Ennél már csak az volt viccesebb, amikor Etiópiában a LandCruisert, ami egy nagy terepjáró jeep bekurblizta a vezető, és mivel nem sikerült elég hamar beugrani a kocsiba ahhoz, hogy rányomjon a gázra, ezért újra meg kellett csinálnia!
Talán ennyit mára, majd többet holnap!
A városba amikor elindultunk, megbeszéltük, hogy olyan riksával megyünk, ami biciklis, és nem motoros, mert így többet lehet látni a városból, és esetleg jobban segít a tájékozódásban is. Itt ugyanis elég nehéz, mivel minden utca ugyanúgy néz ki, van egy hosszú főút, végén egy nagy körforgalom, a szektorok sarkai, a főutak pedig a szektorok szélei. Mindegyik szektor nagyjából ugyanakkora, és emiatt nagyon nehéz a tájékozódás. Ja, és van vagy 40szektor! Négyzet alakú a város nagyjából. Sikerült megbeszélni egy jó árat a riksással, ami még úgy se ment elsőre, hogy a lány már beszéli a Hindit. Elindultunk, nem mentünk sokkal gyorsabban, mintha gyalog mentünk volna, na jó ez egy kicsit túlzás, de azért látszott, hogy megerőltető lehet. Amikor beértünk a fesztivál helyére, egy olyat képzeljetek el, mint amikor búcsú van Magyarországon, és sok árus, meg kajás áll mindenhol. Persze a bejárati kapunál volt egy őr, meg egy mágneskapu, ami egész végig sípolt, de senkit nem állított le, csak minket, és átnézte a táskáinkat. Ezt amúgy vártuk. Bent a park teljesen tele volt emberekkel, minden nő színes Punjabi Suit-ban, amit írtam korábban, csak nem tudtam a nevét. Volt minden, zene, tánc, tevegelés, különböző játékok, virágcsokorverseny, virágkiállítás, fényképkiállítás, ahol nagyon szép vágott és nem vágott virágok, illetve helyzetfotók voltak kirakva Indiáról. Volt kisebb csoportosulás, ahol különböző mutatványosok, köztük egy kb. 6 éves gyerek kötélen sétált, meg volt olyan is, ahol úgy 20 férfi táncolt, és közben különböző artista „tornyokat” csináltak, úgy hogy egymás nyakába illetve vállára-hátára álltak több emelet magasságban.
A legviccesebb az volt, hogy közben csomóan odajöttek hozzánk, hogy szeretnének csinálni velünk fotót, de a lány nem engedte, mert mondta, hogy az első egy hónapban még okés volt, de mostmár nagyon unja, hogy akárhova megy, mindenki fotózkodni akar vele a telefonjukkal, sőt, csomószor csinálnak róla képet titokban, pedig nem egy szépnek mondható lányról van szó. Aztán odajött hozzánk egy anyuka is, aki azzal kezdte, hogy honnan jöttünk, meg mondta, hogy a lány tetszik a fiának, és nézze már meg, hogy neki is tetszik-e! Ez volt a csúcs! Ez még őt is meglepte, mert nem szokott ilyen sokszor előfordulni. Sétáltunk még egy ideig, és úgy döntöttünk, elmegyünk vacsorázni. Gyalogoltunk egy ideig, és oda jutottunk ki, ahol én tegnap aludtam a főtéren. Bementünk egy kajáldába, ahol mindenféle kaját felszolgáltak az indiaitól a kontinentálisig, meg sütemények, és egyebek. Én indiait ettem, a többiek inkább pizzát és tiramisut meg burgert. Kaja után még elmentünk, és ittunk egy gyümölcslevet, és mivel nem tudtam betelni a rózsaszín répával, én ma is azt ittam!
Ekkor már a főtér tele volt, és koncertezők is voltak, akik helyi Punjabi zenével kényeztették a nézőket, akik szinte végigtáncolták az összes éneket. Van helyi Punjabi tánc is, amikor a férfiak felteszik mindkét kezüket, és egyik lábról a másikra ugrálnak persze ütemre. Mi is bementünk közéjük, viszont mi nem táncoltunk, csak élveztük a zenét. Itt is ugyanaz volt, mint Etiópiában, csak férfiak voltak a bulin. Egy nőt se láttunk. Vagyis én láttam 3-at, akikkel együtt voltam. Kettőjük holland, egy lány pedig Kínából van Beijingből. A színpadon, ahol énekeltek, volt még néhány női táncos is, akik szép, indiai ruhában Punjabi táncot táncoltak, mi mást :). Miután már „kitáncoltuk” magunkat, elindultunk hazafelé, és kerestünk egy riksát. Most normál motorosat, mert nem akartunk fél órán keresztül zötykölődni a biciklis riksa két üléses hátsó részén. A riksát amit találtunk úgy indult be, hogy az emberke rákötött egy zsinórt, és mint a fűnyírót, meghúzta jó erősen a zsinórt, és berántotta a motort. Ennél már csak az volt viccesebb, amikor Etiópiában a LandCruisert, ami egy nagy terepjáró jeep bekurblizta a vezető, és mivel nem sikerült elég hamar beugrani a kocsiba ahhoz, hogy rányomjon a gázra, ezért újra meg kellett csinálnia!
Talán ennyit mára, majd többet holnap!
Saturday, February 23, 2008
Első nap a városban
Ma reggel nem túl korán kellett ugyan kelni, viszont még így is úgy éreztem, mintha nem aludtam volna semmit se. 4 és fél órával vagyok odébb az otthoni időhöz képest, egy kicsit fárasztó, de remélem hamar kipihenem majd magam. Reggel anyukája vitt be a városba, mivel a 17-es szektor egy nagy bevásárló piac, ahol sok ruhabolt, és egyéb bolt is van. Itt órákat el lehet tölteni vásárlással, és ezért is vittek oda, mivel így el tudom foglalni magam. Ez volt az első olyan igazán indiai út számomra, mivel az út tele volt autókkal, motorokkal és biciklikkel, és nagyon vicces volt látni, ahogy éppen elmennek egymás mellett, között ezek a járművek. A motorokon meg általában legalább egy két ember ül, nagyon sokszor egy férfi meg egy nő. A nők szép ruhában, és úgy mint a lovagkorban, az motor bal oldalán van mindkét lábuk. Nagyon viccesen néznek ki, főleg hogy táska a hátukon, meg a pasinak is az ölében. Nem mennek gyorsan, viszont mindenki minden fele, senki nem néz hátra. A körforgalom szabályai is másképp vannak mint otthon, itt aki erősebb, az megy be. Nagyon sokszor volt olyan érzésem, hogy összeütközünk valakivel, de ez soha nem történt meg. Ők már megszokták ezt, hogy úgy vezetnek, hogy csak egy fél méter van köztük. Nagyon vicces. Aztán itt nincsen olyan, hogy főút! Vagyis nem tartják be a szabályt, ha például valaki felkanyarodik a főútra, meg se nézi, hogy jön-e esetleg valaki, és el fogja ütni. Nem, az annak a feladata, aki hátulról jön. Tele van riksákkal is az út, de nem olyan, amiben motor működik, hanem amit egy emberke teker. Nem lehet könnyű, mivel még váltó sincsen a biciklin, és emlékszem amikor lovas kocsival mentünk Etiópiában, a 2. kilométer után a ló már majdnem otthagyta a fogát. Nem tudom, hogy itt az emberek jobban bírják-e, de nem valószínűsítem! Ja, amúgy a közlekedés fordítva megy, mint nálunk, nem hiába, angol gyarmat volt. Most olvastam azt is, hogy mikor még angol gyarmat volt, akkor hozták létre az UN-t, aminek ezáltal alapító tagja India és Pakisztán is!!! Útközben megálltunk, és adtunk valamennyi kaját az úton sétáló teheneknek, ami megmaradt tegnapról. Ezek az állatok olyan szentek, hogy még kaját se adnak nekik. Éheznek az úton, mert nincsen ki etesse őket.
Megérkeztünk a városba, ahol az anyukája dolgozott. Ez is a 17-es szektorban volt, de a banki oldalon. Itt az összes bank ami van, megtalálható. Persze csak az indiaiak. Innen megmutatta, hogy merre kell mennem, és gyalogoltam egy kicsit a bevásárlóközponthoz. Egy nagy téren mentem át, ahol még söprögették a szemetet, és volt egy hely, ahol égették is rögtön. Nem túl környezetbarát, de legalább nincsen annyi szemét az úton. Ahogy átsétáltam a téren egy nagy épület lábánál sorakoztak az asztalok, az asztalokon pedig régi írógépek. Volt vagy 40 asztal, minden asztalnál ült valaki, az asztalok elejére pedig fel volt írva, hogy melyik ügyvédséghez tartozik. Egy óra múlva ezek az asztalok már meg voltak telve emberekkel, akik különböző ügyvédi bajaikat jöttek ide orvosolni. Aztán átmentem egy belső udvaron, ahol a motorok és biciklik úgy álltak egymás mellett, mint nálunk a parkolóházakban az autók. Ezrényivel voltak. Nem csoda, hisz mindenki ezzel jár! Megérkeztem a főtérre, ahol a boltok nagy része, sőt még kis része se volt kinyitva. Úgyhogy leültem egy padra, ahol is vártam a nyitásig. Az előttem lévő fákon mókusok ugráltak, és mászkáltak fel-le a fáról élelem után keresve. Amikor megnyitottak a boltok, elmentem néhányba, de eddigre már olyan fáradt voltam, azt se tudtam, hogy hova üljek le egy kicsit pihenni. A park közepén volt néhány nagyobb kör alakú zöld terület, ahol többen is üldögéltek, feküdtek, és hát nem kellett kétszer gondolkoznom rajta, hamar ott találtam magam. Táskát a fejem alá, kendőt a szememre, és már aludtam is. Kb. 3 óra múlva ébredtem fel, amikor is mindenki ebédelt körülöttem, mert akkor volt ebédidő. Én is ettem egy kicsit, meg ittam egy mandarinlevet. Ezt ott előttem facsarták, nagyon finom volt igy frissen. Ezután megint tettem egy kört a boltoknál, és próbáltam magamnak SIM kártyát venni a telefonomhoz. De sajnos nem sikerült, mivel nem volt nálam néhány aprócska papír, ami igazolja, hogy helyi vagyok :). Nem baj, majd holnap a sráccal közösen veszünk az ő nevére! Aztán elmentem még pénzt váltani, ez is megér egy misét. Azt gondoltam, nem lehet nehezebb külföldi valutát váltani, mint Etiópiában. Nagyjából tévedtem. Itt ugyanúgy elkérik az útleveledet, lefénymásolják, és kitöltenek egy csomó papírt. Mivel nem vittem magammal útlevelet, ezért nagy szerencsémre elfogadták a magyar jogsimat is, de nagyon nézegették, hogy mi lehet ez. Amúgy csak azért engedték, hogy jogsival váltsak, mivel csak 30 euróról volt szó. Belekerült vagy 15 percbe, meg 10 A4-es lapot töltöttek ki, mire átváltották. Nem baj, lényeg hogy sikerült. Ezután internet kávézó után jártam, ami meg kell mondjam, nem volt annyira könnyű. Nem találtam minden sarkon ilyet, de végül sikerült találni egyet. Azt már ma megtanultam, hogy itt külföldiként ha akarsz valamit is csinálni, soha ne menj útlevél nélkül, mert még az internet kávézóban is elkérték. Sőt, még címet meg telefonszámot is felirt volna a srác, de mivel én mondtam neki, hogy címem nem tudom, telefonom meg nincsen, csak kihúztam a rublikákat. Nagyot nézett, kérte az útlevelet, megkapta a jogsit. Ezt még több ideig nézte, biztosan végigbetűzte ami rajta volt, majd visszaadta, hogy OK. Köszöntem szépen. Ezután még elmentem inni egy juicet, de most répalevet ittam. És ami hihetetlen volt számomra az egészben, hogy a répa hogy lehet rózsaszínű! Nem viccelek, tényleg rózsaszínű a répa, majd belenyomkodják egy gyümölcscentrifugába, és így kapjuk meg a finom levet. Az íze viszont ugyanaz volt, de a színe alapján inkább céklának mondtam volna a léről.
Ezután elindultam hazafelé, megmondták, hogy 60 rúpiánál ne fizessek többet az útért. Hát az első riksák 120-150 rúpiát kértek, amit levittek a végére 100-ra. Vagy 20 riksással beszéltem, senki nem akart 80 alatt elvinni, majd a buszmegállónál találtam meg az emberem, aki végülis 70ért hozott haza. Ugyan néhányszor eltévedt, meg megkérdezte merre kell menni, de a végeredményen, hogy itthon vagyok, nem változtat :).
Este vacsora előtt még beszélgettem a szülőkkel az öltözési szokásokról, mivel itt minden nő nagyon szép és színes ruhában járkál az utakon. Ez a viselet a téli viselet úgy néz ki, hogy egy nadrág, és egy térdig érő ing, ami általában egyszínű, és hozzá pedig egy hosszú sál. A nyári viselet pedig a Szári, ami egy kb. 5 méteres anyagdarab, amit maguk köré tekernek egy bizonyos módon. A férfiak persze nem viselnek ilyen szép tradicionális ruhákat, mindenki farmer, meg póló-pulóver. Semmi extra, olyan mint otthon. Vacsora után az itteni istenekről beszéltünk. Indiában összesen 300millió isten van, de ebből kb. 20-30 ami nagy, és mindenki által ismert. Amit tegnap írtam, az elefántos kinézetű isten, ami mindenhol jelen van, ő Geneshia. Brahma, Vishnu és Shiva a teremtés, az élet, és a halál istenei. Ebből a 3ból még csak Shivát láttam, ő Geneshia apja. Amúgy egy nőnek kinéző isten, nyaka körül kígyóval, és kék bőre van. Persze mindennek megvan a saját mondája, hogy miért kék, és hogy miért van rajta kígyó. Nagyon aranyos történetek. Vishnut és Brahmát még nem láttam, de ami késik, nem múlik. Ezen kívül még megmutatták nekem Hanumán istent is, aki félig majom, félig pedig ember.
Megérkeztünk a városba, ahol az anyukája dolgozott. Ez is a 17-es szektorban volt, de a banki oldalon. Itt az összes bank ami van, megtalálható. Persze csak az indiaiak. Innen megmutatta, hogy merre kell mennem, és gyalogoltam egy kicsit a bevásárlóközponthoz. Egy nagy téren mentem át, ahol még söprögették a szemetet, és volt egy hely, ahol égették is rögtön. Nem túl környezetbarát, de legalább nincsen annyi szemét az úton. Ahogy átsétáltam a téren egy nagy épület lábánál sorakoztak az asztalok, az asztalokon pedig régi írógépek. Volt vagy 40 asztal, minden asztalnál ült valaki, az asztalok elejére pedig fel volt írva, hogy melyik ügyvédséghez tartozik. Egy óra múlva ezek az asztalok már meg voltak telve emberekkel, akik különböző ügyvédi bajaikat jöttek ide orvosolni. Aztán átmentem egy belső udvaron, ahol a motorok és biciklik úgy álltak egymás mellett, mint nálunk a parkolóházakban az autók. Ezrényivel voltak. Nem csoda, hisz mindenki ezzel jár! Megérkeztem a főtérre, ahol a boltok nagy része, sőt még kis része se volt kinyitva. Úgyhogy leültem egy padra, ahol is vártam a nyitásig. Az előttem lévő fákon mókusok ugráltak, és mászkáltak fel-le a fáról élelem után keresve. Amikor megnyitottak a boltok, elmentem néhányba, de eddigre már olyan fáradt voltam, azt se tudtam, hogy hova üljek le egy kicsit pihenni. A park közepén volt néhány nagyobb kör alakú zöld terület, ahol többen is üldögéltek, feküdtek, és hát nem kellett kétszer gondolkoznom rajta, hamar ott találtam magam. Táskát a fejem alá, kendőt a szememre, és már aludtam is. Kb. 3 óra múlva ébredtem fel, amikor is mindenki ebédelt körülöttem, mert akkor volt ebédidő. Én is ettem egy kicsit, meg ittam egy mandarinlevet. Ezt ott előttem facsarták, nagyon finom volt igy frissen. Ezután megint tettem egy kört a boltoknál, és próbáltam magamnak SIM kártyát venni a telefonomhoz. De sajnos nem sikerült, mivel nem volt nálam néhány aprócska papír, ami igazolja, hogy helyi vagyok :). Nem baj, majd holnap a sráccal közösen veszünk az ő nevére! Aztán elmentem még pénzt váltani, ez is megér egy misét. Azt gondoltam, nem lehet nehezebb külföldi valutát váltani, mint Etiópiában. Nagyjából tévedtem. Itt ugyanúgy elkérik az útleveledet, lefénymásolják, és kitöltenek egy csomó papírt. Mivel nem vittem magammal útlevelet, ezért nagy szerencsémre elfogadták a magyar jogsimat is, de nagyon nézegették, hogy mi lehet ez. Amúgy csak azért engedték, hogy jogsival váltsak, mivel csak 30 euróról volt szó. Belekerült vagy 15 percbe, meg 10 A4-es lapot töltöttek ki, mire átváltották. Nem baj, lényeg hogy sikerült. Ezután internet kávézó után jártam, ami meg kell mondjam, nem volt annyira könnyű. Nem találtam minden sarkon ilyet, de végül sikerült találni egyet. Azt már ma megtanultam, hogy itt külföldiként ha akarsz valamit is csinálni, soha ne menj útlevél nélkül, mert még az internet kávézóban is elkérték. Sőt, még címet meg telefonszámot is felirt volna a srác, de mivel én mondtam neki, hogy címem nem tudom, telefonom meg nincsen, csak kihúztam a rublikákat. Nagyot nézett, kérte az útlevelet, megkapta a jogsit. Ezt még több ideig nézte, biztosan végigbetűzte ami rajta volt, majd visszaadta, hogy OK. Köszöntem szépen. Ezután még elmentem inni egy juicet, de most répalevet ittam. És ami hihetetlen volt számomra az egészben, hogy a répa hogy lehet rózsaszínű! Nem viccelek, tényleg rózsaszínű a répa, majd belenyomkodják egy gyümölcscentrifugába, és így kapjuk meg a finom levet. Az íze viszont ugyanaz volt, de a színe alapján inkább céklának mondtam volna a léről.
Ezután elindultam hazafelé, megmondták, hogy 60 rúpiánál ne fizessek többet az útért. Hát az első riksák 120-150 rúpiát kértek, amit levittek a végére 100-ra. Vagy 20 riksással beszéltem, senki nem akart 80 alatt elvinni, majd a buszmegállónál találtam meg az emberem, aki végülis 70ért hozott haza. Ugyan néhányszor eltévedt, meg megkérdezte merre kell menni, de a végeredményen, hogy itthon vagyok, nem változtat :).
Este vacsora előtt még beszélgettem a szülőkkel az öltözési szokásokról, mivel itt minden nő nagyon szép és színes ruhában járkál az utakon. Ez a viselet a téli viselet úgy néz ki, hogy egy nadrág, és egy térdig érő ing, ami általában egyszínű, és hozzá pedig egy hosszú sál. A nyári viselet pedig a Szári, ami egy kb. 5 méteres anyagdarab, amit maguk köré tekernek egy bizonyos módon. A férfiak persze nem viselnek ilyen szép tradicionális ruhákat, mindenki farmer, meg póló-pulóver. Semmi extra, olyan mint otthon. Vacsora után az itteni istenekről beszéltünk. Indiában összesen 300millió isten van, de ebből kb. 20-30 ami nagy, és mindenki által ismert. Amit tegnap írtam, az elefántos kinézetű isten, ami mindenhol jelen van, ő Geneshia. Brahma, Vishnu és Shiva a teremtés, az élet, és a halál istenei. Ebből a 3ból még csak Shivát láttam, ő Geneshia apja. Amúgy egy nőnek kinéző isten, nyaka körül kígyóval, és kék bőre van. Persze mindennek megvan a saját mondája, hogy miért kék, és hogy miért van rajta kígyó. Nagyon aranyos történetek. Vishnut és Brahmát még nem láttam, de ami késik, nem múlik. Ezen kívül még megmutatták nekem Hanumán istent is, aki félig majom, félig pedig ember.
Friday, February 22, 2008
Indulás és érkezés Indiába
Hosszú út volt.
Február 20-án indultam, 21-én érkeztem délután 3-ra.
Reggel amikor elindultam otthonról, nem gondoltam volna, hogy ilyen fárasztó lesz. Reptérre szerencsésen kiértünk, becsekkoltunk, de csak akkor derült ki, hogy nem fizettem be a repjegy változtatási díjat, amikor a gépre kellett volna felszállni. Még szerencse, hogy szüleim nem indultak el hazafele, és így hamar be tudták fizetni a tartozásaimat. Amikor ez megtörtént, felszálltam a nem igazán mainak mondható gépre. Szerintem elég régi darab volt, de repülni még nem felejtett el szerencsére. A tájak útközben gyönyörűek voltak, szerencsére ablak mellett ültem. Budapest nem változott semmit se felülről nézve, még mindig nagyon szép! Utána viszont átrepültünk Szeged felett, a kacskaringós Tisza felett, és az Erdélyi hegyek felett, aminek nagy részét hó borította. Gyönyörűek voltak a hegyvonulatok. Istanbulba érkezvén már lehetett látni mindenhol a mecsetek kimagasló tornyait, de szerencsére nem hallottuk a hangjait
A reptéren gondoltam elütöm valahogy azt a hat órát, amivel a csatlakozást kell várni. Odamentem az infópulthoz, és kérdeztem, lehet-e valahol internetet használni! Erre a megdöbbentő válasz, hogy persze, akárhol, ha van egy laptopod wlannal! Ennek nagyon megörültem, mert véletlen elhoztam magammal a hátizsákomban :). Így legalább nem unatkoztam, de mivel az utazás előtti éjszaka 3órát aludtam, és a repülőn semennyit se tudtam, ezért már kezdtem egyre inkább hulla lenni a fáradtságtól. Szerencsére eltelt az 5 óra, majd mentem a következő géphez. A cipőt nem kellett ugyan levenni az átvilágításnál, viszont a számítógépet mindenkivel bekapcsoltatták, hogy biztosan működik-e, vagy csak valami robbanóanyagot akar felvinni számítógép formájában! :). Ez nagyon furcsa volt, mivel ilyet még soha nem kértek, de hát minden országnak megvan a maga hülyesége.
A második gép már sokkal nagyobb volt, viszont nem tűnt sokkal fiatalabbnak. Minden sorban 8-an ültek 2-4-2, és kivetítők voltak a sorok között, összesen 3 a gépen, de szép nagyok. Itt csak a kivetítők árulkodtak a gép éveiről. A kiszolgálás nem volt annyira jó, mint az első gépen, vagy 2órát kellett várni a film elkezdéséig, meg a vacsora tálalásáig, de előtte kaptunk egy üdítőt, meg egy zsákot, amiben fontos kellékek voltak mint fogkefe, fogkrém – ha valaki otthon hagyta volna őket – egy pár szemfedő, egy cipőkanál és nagy meglepetésünkre egy zokni! Ez egy nyakba akasztható pénztárca szerű táskában volt, aminek még hasznát vehetem itt Indiában. Nagyon fáradt voltam már ekkorra, viszont aludni nem tudtam nagyon. Lehet hogy az izgalom nem hagyott aludnom.
De szerencsésen megérkeztünk, és csak a landolás után egy kevéssel ébredtem fel, miután a repülőút végénél már el tudtam aludni. Az emigrációs pultnál egy háromnegyedórás sor fogadott, pedig vagy 8an dolgoztak. Egy Krisnás csoporttal találkoztam, akik Németországból jöttek, és velük beszélgettem végig a sorállást, meg még utána is együtt voltunk egy ideig. Krisna születési helyét mennek látogatni, ami közel van Delhihez, utána pedig utazgatnak még összesen 5héten keresztül. Mivel már néhányuk volt itt, szerencsére kaptam néhány infót, hogyan lehet eljutni a buszállomásig, meg persze a legfontosabb a riksásoknál, hogy mennyibe kerül, mivel mindig meg kell beszélni az árat előre – és persze a riksások egy olyan árat mondanak amiből az egész havi megélhetésük meglenne. Így sikerült egy olcsó riksát találnom két másik indiaival utaztam benne, akik szintén a buszállomásra mentek. Delhi utjai szinte üresek voltak, vagyis sokkal több emberre, és nagyobb forgalomra számítottam. A riksában mivel nyitott az oldala, és elég hideg van még Delhiben, ezért majdnem megfagytam, még szerencse hogy volt nálam egy másik pulóver, amit felvettem. Nem gondoltam volna, hogy használni fogom, de még szerencse. Megérkeztünk a buszállomásra. Hamar megtaláltam a buszomat is, de jegyet nem tudtam rá rögtön venni, mivel csak indulás előtt valamivel lehet jegyet venni rá. A buszpályaudvar eléggé nagy volt, de nem volt még sok ember. Sötét volt még, és a buszpályaudvar kövezetét az újságárus emberek töltötték meg, akik éppen szortírozták, és mellékleteket húztak be az újságokba, tették fel a biciklijükre, majd indultak útjukra. Én középen ültem le egy teázó hely mellett, ahol meg is ittam első Indiai teámat. Persze tejjel, sok cukorral, és tettek bele gyömbért is, egy kicsi csípős ízt adva neki. Egyszer csak arra lettem figyelmes, mintha leesett volna valami a hátam mögött. Hátrafordultam, és 5méterre tőlem ott volt egy tehén. Az újságok és újságosok között lavírozott. Gondolt egyet, és odacsinált. Ennek volt olyan hangja :). De itt a tehén szent állat, úgyhogy azt csinálnak amit akarnak, és arra mennek amerre jól esik nekik. Aztán odébbállt, és még vagy 2szer jött vissza, de az is lehet hogy másik tehén volt. Jó volt az embereket figyelni ahogyan dolgoznak, mind az újságárusokat, mind az eladókat a boltokban. Furcsállottam, hogy a várakozásom alatt senki nem jött oda hozzám – kivétel a teaárust, pedig mindenki azt mondta, hogy állandóan mindenki beszélgetni fog velem, stb. Végre egy-másfél óra után eljött az én időm, és elmentem megvenni a jegyemet Chandigarhba. Gyorsan ment, bedobtuk még a csomagomat a busz hátuljába, elmentem telefonálni az AIESECes emberkének, hogy úton vagyok, majd beültem a buszba. Nem telt el sok idő mire becsuktam a szememet, mert eddigre már olyan fáradt voltam, hogy akárhol elaludtam volna. Ennek ellenére nem tudtam jól aludni, mert valami miatt szédültem, mintha alkoholt ittam volna. De persze ez se zavart sokáig, és végre el tudtam aludni. Egyszer a busz megállt valahol félúton nem tudom mennyi időre, mert aludtam, de azt észrevettem, hogy szinte mindenki leszállt, és gondolom kajáltak. És végre megérkeztem. Felhívtam a srácot, hogy hol van, mondta hogy 10perc múlva itt lesz. Biztos itt volt, de én nem találkoztam vele, ezért felhívtam megint. Már itt volt, de valszeg nem látott. Pedig egyedüli fehér voltam két nagy hátizsákkal az egész pályaudvaron. Még kétszer kellett felhívnom, hogy végre találjunk egy közös pontot, és végre megtaláltuk egymást. Utána kocsiba ültünk, és elindultunk hazafelé. Most nála fogok lakni néhány napot, ez is a része a beilleszkedési procedúrának, hogy ismerjük meg milyen az élet egy indiai családban, és persze a házi ételeket. Az úton az autók nem voltak annyira kaotikusak, mint ahogy gondoltam, sőt! Egész rendezettek voltak. Persze a lámpánál a 4 sávban 8 autó meg motor volt egymás mellett, tehát nem hazudtolták meg önmagukat. A család akinél lakom nagyon aranyosak, és mind a férj és feleség beszélnek angolul. Így nagyon könnyű kommunikálni velük. A lakás elég nagy, és tele van dísztárgyakkal, meg isteneikkel. Az elefántistenük – most nem jut eszembe a neve – a szerencse istene vagy 10szer előfordul a lakásukban kisebb-nagyobb alakban, falon-földön. Az anyuka érkezésünk után nekiállt főzni ebédet, amit kérésemre nem csinált nagyon csípősre. Hát, nem volt csípősebb mint akármelyik kaja Etiópiában, és kifejezetten finom volt. Csapatival ettük, nem rizzsel. Ezután lefeküdtem aludni, mert már nagyon fáradt voltam. A srác szobájában, egy ágyban alszunk, de ez az ágy szélesebb, mint hosszú, úgyhogy kényelmesen elférünk rajta! Ő is lepihent délután, de nem tudom mikor kelt fel. Én 5órát aludtam egyhuzamban, ami nagyon jól esett, különben én estem volna össze a fáradtságtól! :) Estére anyukája levest készített, utána pedig sajtos-spenótot csapatival. 11 körül végeztünk, én elkezdtem olvasni Indiáról a gépen, meg persze elkezdtem megírni Blogom első bejegyzését…és befejeztem.
Február 20-án indultam, 21-én érkeztem délután 3-ra.
Reggel amikor elindultam otthonról, nem gondoltam volna, hogy ilyen fárasztó lesz. Reptérre szerencsésen kiértünk, becsekkoltunk, de csak akkor derült ki, hogy nem fizettem be a repjegy változtatási díjat, amikor a gépre kellett volna felszállni. Még szerencse, hogy szüleim nem indultak el hazafele, és így hamar be tudták fizetni a tartozásaimat. Amikor ez megtörtént, felszálltam a nem igazán mainak mondható gépre. Szerintem elég régi darab volt, de repülni még nem felejtett el szerencsére. A tájak útközben gyönyörűek voltak, szerencsére ablak mellett ültem. Budapest nem változott semmit se felülről nézve, még mindig nagyon szép! Utána viszont átrepültünk Szeged felett, a kacskaringós Tisza felett, és az Erdélyi hegyek felett, aminek nagy részét hó borította. Gyönyörűek voltak a hegyvonulatok. Istanbulba érkezvén már lehetett látni mindenhol a mecsetek kimagasló tornyait, de szerencsére nem hallottuk a hangjait
A reptéren gondoltam elütöm valahogy azt a hat órát, amivel a csatlakozást kell várni. Odamentem az infópulthoz, és kérdeztem, lehet-e valahol internetet használni! Erre a megdöbbentő válasz, hogy persze, akárhol, ha van egy laptopod wlannal! Ennek nagyon megörültem, mert véletlen elhoztam magammal a hátizsákomban :). Így legalább nem unatkoztam, de mivel az utazás előtti éjszaka 3órát aludtam, és a repülőn semennyit se tudtam, ezért már kezdtem egyre inkább hulla lenni a fáradtságtól. Szerencsére eltelt az 5 óra, majd mentem a következő géphez. A cipőt nem kellett ugyan levenni az átvilágításnál, viszont a számítógépet mindenkivel bekapcsoltatták, hogy biztosan működik-e, vagy csak valami robbanóanyagot akar felvinni számítógép formájában! :). Ez nagyon furcsa volt, mivel ilyet még soha nem kértek, de hát minden országnak megvan a maga hülyesége.
A második gép már sokkal nagyobb volt, viszont nem tűnt sokkal fiatalabbnak. Minden sorban 8-an ültek 2-4-2, és kivetítők voltak a sorok között, összesen 3 a gépen, de szép nagyok. Itt csak a kivetítők árulkodtak a gép éveiről. A kiszolgálás nem volt annyira jó, mint az első gépen, vagy 2órát kellett várni a film elkezdéséig, meg a vacsora tálalásáig, de előtte kaptunk egy üdítőt, meg egy zsákot, amiben fontos kellékek voltak mint fogkefe, fogkrém – ha valaki otthon hagyta volna őket – egy pár szemfedő, egy cipőkanál és nagy meglepetésünkre egy zokni! Ez egy nyakba akasztható pénztárca szerű táskában volt, aminek még hasznát vehetem itt Indiában. Nagyon fáradt voltam már ekkorra, viszont aludni nem tudtam nagyon. Lehet hogy az izgalom nem hagyott aludnom.
De szerencsésen megérkeztünk, és csak a landolás után egy kevéssel ébredtem fel, miután a repülőút végénél már el tudtam aludni. Az emigrációs pultnál egy háromnegyedórás sor fogadott, pedig vagy 8an dolgoztak. Egy Krisnás csoporttal találkoztam, akik Németországból jöttek, és velük beszélgettem végig a sorállást, meg még utána is együtt voltunk egy ideig. Krisna születési helyét mennek látogatni, ami közel van Delhihez, utána pedig utazgatnak még összesen 5héten keresztül. Mivel már néhányuk volt itt, szerencsére kaptam néhány infót, hogyan lehet eljutni a buszállomásig, meg persze a legfontosabb a riksásoknál, hogy mennyibe kerül, mivel mindig meg kell beszélni az árat előre – és persze a riksások egy olyan árat mondanak amiből az egész havi megélhetésük meglenne. Így sikerült egy olcsó riksát találnom két másik indiaival utaztam benne, akik szintén a buszállomásra mentek. Delhi utjai szinte üresek voltak, vagyis sokkal több emberre, és nagyobb forgalomra számítottam. A riksában mivel nyitott az oldala, és elég hideg van még Delhiben, ezért majdnem megfagytam, még szerencse hogy volt nálam egy másik pulóver, amit felvettem. Nem gondoltam volna, hogy használni fogom, de még szerencse. Megérkeztünk a buszállomásra. Hamar megtaláltam a buszomat is, de jegyet nem tudtam rá rögtön venni, mivel csak indulás előtt valamivel lehet jegyet venni rá. A buszpályaudvar eléggé nagy volt, de nem volt még sok ember. Sötét volt még, és a buszpályaudvar kövezetét az újságárus emberek töltötték meg, akik éppen szortírozták, és mellékleteket húztak be az újságokba, tették fel a biciklijükre, majd indultak útjukra. Én középen ültem le egy teázó hely mellett, ahol meg is ittam első Indiai teámat. Persze tejjel, sok cukorral, és tettek bele gyömbért is, egy kicsi csípős ízt adva neki. Egyszer csak arra lettem figyelmes, mintha leesett volna valami a hátam mögött. Hátrafordultam, és 5méterre tőlem ott volt egy tehén. Az újságok és újságosok között lavírozott. Gondolt egyet, és odacsinált. Ennek volt olyan hangja :). De itt a tehén szent állat, úgyhogy azt csinálnak amit akarnak, és arra mennek amerre jól esik nekik. Aztán odébbállt, és még vagy 2szer jött vissza, de az is lehet hogy másik tehén volt. Jó volt az embereket figyelni ahogyan dolgoznak, mind az újságárusokat, mind az eladókat a boltokban. Furcsállottam, hogy a várakozásom alatt senki nem jött oda hozzám – kivétel a teaárust, pedig mindenki azt mondta, hogy állandóan mindenki beszélgetni fog velem, stb. Végre egy-másfél óra után eljött az én időm, és elmentem megvenni a jegyemet Chandigarhba. Gyorsan ment, bedobtuk még a csomagomat a busz hátuljába, elmentem telefonálni az AIESECes emberkének, hogy úton vagyok, majd beültem a buszba. Nem telt el sok idő mire becsuktam a szememet, mert eddigre már olyan fáradt voltam, hogy akárhol elaludtam volna. Ennek ellenére nem tudtam jól aludni, mert valami miatt szédültem, mintha alkoholt ittam volna. De persze ez se zavart sokáig, és végre el tudtam aludni. Egyszer a busz megállt valahol félúton nem tudom mennyi időre, mert aludtam, de azt észrevettem, hogy szinte mindenki leszállt, és gondolom kajáltak. És végre megérkeztem. Felhívtam a srácot, hogy hol van, mondta hogy 10perc múlva itt lesz. Biztos itt volt, de én nem találkoztam vele, ezért felhívtam megint. Már itt volt, de valszeg nem látott. Pedig egyedüli fehér voltam két nagy hátizsákkal az egész pályaudvaron. Még kétszer kellett felhívnom, hogy végre találjunk egy közös pontot, és végre megtaláltuk egymást. Utána kocsiba ültünk, és elindultunk hazafelé. Most nála fogok lakni néhány napot, ez is a része a beilleszkedési procedúrának, hogy ismerjük meg milyen az élet egy indiai családban, és persze a házi ételeket. Az úton az autók nem voltak annyira kaotikusak, mint ahogy gondoltam, sőt! Egész rendezettek voltak. Persze a lámpánál a 4 sávban 8 autó meg motor volt egymás mellett, tehát nem hazudtolták meg önmagukat. A család akinél lakom nagyon aranyosak, és mind a férj és feleség beszélnek angolul. Így nagyon könnyű kommunikálni velük. A lakás elég nagy, és tele van dísztárgyakkal, meg isteneikkel. Az elefántistenük – most nem jut eszembe a neve – a szerencse istene vagy 10szer előfordul a lakásukban kisebb-nagyobb alakban, falon-földön. Az anyuka érkezésünk után nekiállt főzni ebédet, amit kérésemre nem csinált nagyon csípősre. Hát, nem volt csípősebb mint akármelyik kaja Etiópiában, és kifejezetten finom volt. Csapatival ettük, nem rizzsel. Ezután lefeküdtem aludni, mert már nagyon fáradt voltam. A srác szobájában, egy ágyban alszunk, de ez az ágy szélesebb, mint hosszú, úgyhogy kényelmesen elférünk rajta! Ő is lepihent délután, de nem tudom mikor kelt fel. Én 5órát aludtam egyhuzamban, ami nagyon jól esett, különben én estem volna össze a fáradtságtól! :) Estére anyukája levest készített, utána pedig sajtos-spenótot csapatival. 11 körül végeztünk, én elkezdtem olvasni Indiáról a gépen, meg persze elkezdtem megírni Blogom első bejegyzését…és befejeztem.
Subscribe to:
Posts (Atom)