Indulás és érkezés Indiába

Hosszú út volt.

Február 20-án indultam, 21-én érkeztem délután 3-ra.
Reggel amikor elindultam otthonról, nem gondoltam volna, hogy ilyen fárasztó lesz. Reptérre szerencsésen kiértünk, becsekkoltunk, de csak akkor derült ki, hogy nem fizettem be a repjegy változtatási díjat, amikor a gépre kellett volna felszállni. Még szerencse, hogy szüleim nem indultak el hazafele, és így hamar be tudták fizetni a tartozásaimat. Amikor ez megtörtént, felszálltam a nem igazán mainak mondható gépre. Szerintem elég régi darab volt, de repülni még nem felejtett el szerencsére. A tájak útközben gyönyörűek voltak, szerencsére ablak mellett ültem. Budapest nem változott semmit se felülről nézve, még mindig nagyon szép! Utána viszont átrepültünk Szeged felett, a kacskaringós Tisza felett, és az Erdélyi hegyek felett, aminek nagy részét hó borította. Gyönyörűek voltak a hegyvonulatok. Istanbulba érkezvén már lehetett látni mindenhol a mecsetek kimagasló tornyait, de szerencsére nem hallottuk a hangjait 

A reptéren gondoltam elütöm valahogy azt a hat órát, amivel a csatlakozást kell várni. Odamentem az infópulthoz, és kérdeztem, lehet-e valahol internetet használni! Erre a megdöbbentő válasz, hogy persze, akárhol, ha van egy laptopod wlannal! Ennek nagyon megörültem, mert véletlen elhoztam magammal a hátizsákomban :). Így legalább nem unatkoztam, de mivel az utazás előtti éjszaka 3órát aludtam, és a repülőn semennyit se tudtam, ezért már kezdtem egyre inkább hulla lenni a fáradtságtól. Szerencsére eltelt az 5 óra, majd mentem a következő géphez. A cipőt nem kellett ugyan levenni az átvilágításnál, viszont a számítógépet mindenkivel bekapcsoltatták, hogy biztosan működik-e, vagy csak valami robbanóanyagot akar felvinni számítógép formájában! :). Ez nagyon furcsa volt, mivel ilyet még soha nem kértek, de hát minden országnak megvan a maga hülyesége.

A második gép már sokkal nagyobb volt, viszont nem tűnt sokkal fiatalabbnak. Minden sorban 8-an ültek 2-4-2, és kivetítők voltak a sorok között, összesen 3 a gépen, de szép nagyok. Itt csak a kivetítők árulkodtak a gép éveiről. A kiszolgálás nem volt annyira jó, mint az első gépen, vagy 2órát kellett várni a film elkezdéséig, meg a vacsora tálalásáig, de előtte kaptunk egy üdítőt, meg egy zsákot, amiben fontos kellékek voltak mint fogkefe, fogkrém – ha valaki otthon hagyta volna őket – egy pár szemfedő, egy cipőkanál és nagy meglepetésünkre egy zokni! Ez egy nyakba akasztható pénztárca szerű táskában volt, aminek még hasznát vehetem itt Indiában. Nagyon fáradt voltam már ekkorra, viszont aludni nem tudtam nagyon. Lehet hogy az izgalom nem hagyott aludnom.

De szerencsésen megérkeztünk, és csak a landolás után egy kevéssel ébredtem fel, miután a repülőút végénél már el tudtam aludni. Az emigrációs pultnál egy háromnegyedórás sor fogadott, pedig vagy 8an dolgoztak. Egy Krisnás csoporttal találkoztam, akik Németországból jöttek, és velük beszélgettem végig a sorállást, meg még utána is együtt voltunk egy ideig. Krisna születési helyét mennek látogatni, ami közel van Delhihez, utána pedig utazgatnak még összesen 5héten keresztül. Mivel már néhányuk volt itt, szerencsére kaptam néhány infót, hogyan lehet eljutni a buszállomásig, meg persze a legfontosabb a riksásoknál, hogy mennyibe kerül, mivel mindig meg kell beszélni az árat előre – és persze a riksások egy olyan árat mondanak amiből az egész havi megélhetésük meglenne. Így sikerült egy olcsó riksát találnom két másik indiaival utaztam benne, akik szintén a buszállomásra mentek. Delhi utjai szinte üresek voltak, vagyis sokkal több emberre, és nagyobb forgalomra számítottam. A riksában mivel nyitott az oldala, és elég hideg van még Delhiben, ezért majdnem megfagytam, még szerencse hogy volt nálam egy másik pulóver, amit felvettem. Nem gondoltam volna, hogy használni fogom, de még szerencse. Megérkeztünk a buszállomásra. Hamar megtaláltam a buszomat is, de jegyet nem tudtam rá rögtön venni, mivel csak indulás előtt valamivel lehet jegyet venni rá. A buszpályaudvar eléggé nagy volt, de nem volt még sok ember. Sötét volt még, és a buszpályaudvar kövezetét az újságárus emberek töltötték meg, akik éppen szortírozták, és mellékleteket húztak be az újságokba, tették fel a biciklijükre, majd indultak útjukra. Én középen ültem le egy teázó hely mellett, ahol meg is ittam első Indiai teámat. Persze tejjel, sok cukorral, és tettek bele gyömbért is, egy kicsi csípős ízt adva neki. Egyszer csak arra lettem figyelmes, mintha leesett volna valami a hátam mögött. Hátrafordultam, és 5méterre tőlem ott volt egy tehén. Az újságok és újságosok között lavírozott. Gondolt egyet, és odacsinált. Ennek volt olyan hangja :). De itt a tehén szent állat, úgyhogy azt csinálnak amit akarnak, és arra mennek amerre jól esik nekik. Aztán odébbállt, és még vagy 2szer jött vissza, de az is lehet hogy másik tehén volt. Jó volt az embereket figyelni ahogyan dolgoznak, mind az újságárusokat, mind az eladókat a boltokban. Furcsállottam, hogy a várakozásom alatt senki nem jött oda hozzám – kivétel a teaárust, pedig mindenki azt mondta, hogy állandóan mindenki beszélgetni fog velem, stb. Végre egy-másfél óra után eljött az én időm, és elmentem megvenni a jegyemet Chandigarhba. Gyorsan ment, bedobtuk még a csomagomat a busz hátuljába, elmentem telefonálni az AIESECes emberkének, hogy úton vagyok, majd beültem a buszba. Nem telt el sok idő mire becsuktam a szememet, mert eddigre már olyan fáradt voltam, hogy akárhol elaludtam volna. Ennek ellenére nem tudtam jól aludni, mert valami miatt szédültem, mintha alkoholt ittam volna. De persze ez se zavart sokáig, és végre el tudtam aludni. Egyszer a busz megállt valahol félúton nem tudom mennyi időre, mert aludtam, de azt észrevettem, hogy szinte mindenki leszállt, és gondolom kajáltak. És végre megérkeztem. Felhívtam a srácot, hogy hol van, mondta hogy 10perc múlva itt lesz. Biztos itt volt, de én nem találkoztam vele, ezért felhívtam megint. Már itt volt, de valszeg nem látott. Pedig egyedüli fehér voltam két nagy hátizsákkal az egész pályaudvaron. Még kétszer kellett felhívnom, hogy végre találjunk egy közös pontot, és végre megtaláltuk egymást. Utána kocsiba ültünk, és elindultunk hazafelé. Most nála fogok lakni néhány napot, ez is a része a beilleszkedési procedúrának, hogy ismerjük meg milyen az élet egy indiai családban, és persze a házi ételeket. Az úton az autók nem voltak annyira kaotikusak, mint ahogy gondoltam, sőt! Egész rendezettek voltak. Persze a lámpánál a 4 sávban 8 autó meg motor volt egymás mellett, tehát nem hazudtolták meg önmagukat. A család akinél lakom nagyon aranyosak, és mind a férj és feleség beszélnek angolul. Így nagyon könnyű kommunikálni velük. A lakás elég nagy, és tele van dísztárgyakkal, meg isteneikkel. Az elefántistenük – most nem jut eszembe a neve – a szerencse istene vagy 10szer előfordul a lakásukban kisebb-nagyobb alakban, falon-földön. Az anyuka érkezésünk után nekiállt főzni ebédet, amit kérésemre nem csinált nagyon csípősre. Hát, nem volt csípősebb mint akármelyik kaja Etiópiában, és kifejezetten finom volt. Csapatival ettük, nem rizzsel. Ezután lefeküdtem aludni, mert már nagyon fáradt voltam. A srác szobájában, egy ágyban alszunk, de ez az ágy szélesebb, mint hosszú, úgyhogy kényelmesen elférünk rajta! Ő is lepihent délután, de nem tudom mikor kelt fel. Én 5órát aludtam egyhuzamban, ami nagyon jól esett, különben én estem volna össze a fáradtságtól! :) Estére anyukája levest készített, utána pedig sajtos-spenótot csapatival. 11 körül végeztünk, én elkezdtem olvasni Indiáról a gépen, meg persze elkezdtem megírni Blogom első bejegyzését…és befejeztem.