Semmittevés napja: Vasárnap

Mivel későn feküdtem le eléggé, úgy 1körül, és akkor se tudtam még aludni – pedig vagy 400 bárányt végigszámoltam, ahogy átugrálnak a szemeim előtt, és füldugót is tettem be – de így is csak 2után sikerült álomba merülnöm. És persze korán se sikerült felkelnem, úgyhogy délután 1körül, majd 12órával lefekvésem után tudtam kikelni az ágyból! De eddigre legalább ki tudtam pihenni magam.

Ezután viszont nagyon érdekes dolgok történtek velem. Családi napra hívtak minket, amit az AIESEC szervez az újonnan bevont gyerekek szüleinek, hogy jobban megismerjék a szervezetet, tudják, hogy a gyerekük miért nincsen otthon heti 7 napból legalább 5ször, és hogy mire is lesz ez jó nekik később. Amikor elindultunk, bemutattak megint vagy 10 indiai AIESECesnek, persze egyik nevére se emlékszem már! No mind1, a lényeg az, hogy elvittek kocsival a helyre, ami egy kisebb parkban volt, egy konferenciateremben. Mivel nagyon éhesek voltunk a Brazil sráccal, aki épphogy megérkezett, ezért elvittek minket kajálni az egyetemi büfébe. De ezt nem úgy kell elképzelni, mint otthon, bemegyünk az épületbe, lesétálunk az alsó szintre, végigtoljuk a tálcánkat, és beleteszünk mindent ami tetszik! Nem, ez ilyen kinti büfé volt. A büfé mellett a parkban crickettet játszottak a diákok – itt szinte mindenhol ezt játszanak, tehát nem olyan nagy szám –, a kirakott tévén pedig pont az India-Ausztrália crickett meccs ment. Mi más! A campus többi részét is lehetett látni, de semmi érdekes épület. Ezt is mint Chandigarh többi részét is az 1950-es években építették, és akkori szemmel nézve nagyon jól néznek ki, de azóta szerintem még egyik épületet se újították fel még a központban sem. Tehát azért egy kicsit le van pukkanva. A büfé falán fel volt sorolva vagy 30 féle kaja, persze egyiket se ismertük, úgyhogy ők eldöntötték helyettünk, hogy mit szeretnénk enni. Nem volt rossz döntés egyáltalán részükről, finom indiai ételt kaptunk valami borsóval meg volt egy joghurtos, és egy valami nem tudom milyenes töltött chapatival. Nagyon finom volt.

Miután visszaérkeztünk, már nagyban folyt az előadás, éppen egy videó ment a 2005-ös AIESEC International Congressről, amit itt Indiában, Agrában rendeztek meg. Utána az elnök beszélt, és elmondta, hogy miket csinálnak az AIESECen belül az emberek, milyen „munkalehetőségek” vannak, milyen fejlődési folyamaton lehet átmenni. Persze nem felejtették el megemlíteni az egyik legnagyobb és szerintem legjobb dolgot, hogy több mint 110 országból, 26000 diákot kapcsol össze, tehát a nemzetköziséget. Miután elmondta a végén már kicsit unalmas szöveget, beraktak egy másik ismertető videót, majd behívtak egy szülőt, aki a gyerekéről beszélt, és hogy mennyit változott a szervezethez való csatlakozás után. Ez is egy kicsit hosszúra sikerült, de szerencsére közben teát és teasüteményt vittek körbe a közönségnek, így elviselhetőbbé téve a már-már monoton beszédet. Persze voltak jó pillanatai, de a 10perces beszéde úgy fél órásra sikeredett! És még nem volt vége, még egy teát kértem – nehogy elaludjak – és egy anyukát is felszólítottak az emelvényre, aki a lányáról beszélt. Ő már sokkal érdekesebbeket mondott, és elég vicces is volt, meg szerencsére nem olyan hosszú. A végén még egy bemutatkozással köszöntek el, és zárták az estét.

Ekkor még nem tudtam, hogy mit fogok csinálni ma este, átköltözök-e a másik trainee house-ba, és hogyan megyek majd munkába holnap reggel. Szerencsére kiderítették nekem röpke fél óra alatt, hogy ma átvisznek a másik házba 9-kor, és holnap reggel 10-re kell majd a céghez menni. Ez egy fél óra után délután kettőre változott, ami nem is nagy gond a mostani alvási szokásaimat figyelembe véve. Hazahoztak kocsival, és megbeszéltük a többi trainee-vel, hogy elmegyünk kajálni. Nem telt el egy másik fél óra, pont mielőtt mentünk volna kajálni, hogy a terv megváltozott, és csak holnap munka után fogok átköltözni a másik házba. Itt mindenhez nagyon flexibilisen kell hozzáállni, soha nem tudod, mi történik veled holnap. Persze ez nem baj, nem dől tőle össze a világ. Ekkorra a házba megérkeztek a többi gyakszik, még egy lány Hollandiából – így már hárman vannak –, egy lány Kanadából és egy másik fiú Brazíliából. Így már egész vegyes társaságként mentünk el vacsorázni (3 holland, 1 kínai, 1 kanadai, 1 brazil, és persze 1 magyar), ahol szintén nagyon finomakat ettünk egy szép étteremben, cirka 400 forintot fizetve fejenként! Hát igen, itt más árak vannak mint otthon. A délutáni kajánk amúgy nem érte el a 100forintot, és persze még ez se számit a legolcsóbb helynek! A végén még adtak valami „desszertnek” nevezhető dolgot, ami karamelldarabokat jelentett zöld ánizs kíséretében. Tehát az ánizs mint növénymagvak közé volt keverve a karamell, amit kis kanállal vettél a szádba, majd rágcsáltad. Nagyon finom íze volt, és persze érdekes is!