Reggel 8-kor keltünk, mivel Stannek kellett mennie munkába, és megbeszéltük, hogy előtte együtt eszünk. Reggelire megettem még a tegnapi babot és zöldségeket, a rizs már elfogyott, majd elindultunk vissza Chandigarba. Egy busszal 45percet kell menni, majd a cég előtt ugrottunk ki a még mozgó buszból. Itt ha nő nem száll le vagy fel a buszra, akkor a busz nem áll meg, csak lelassít, eléggé vicces, ja és a busz ajtaja állandóan nyitva van, valamikor csüngnek ki belőle az emberek, ha nagyon nagy a forgalom.
Reggelizni a Sindy Sweetbe mentünk, ami egy percre van a cégtől, és nagyon finom süteményeket, és rágcsálnivalót lehet kapni. Ettünk, és közben elbeszélgettük az időt, úgyhogy a 10órás kezdés helyett 11-re ment be a céghez.
Én elmentem több sportboltba is ezután, hogy körülnézzek Squash ütő terén, amit szeretnék venni. Még régebben amikor csekkoltam, akkor majdnem féláron voltak a drága félprofi-profi ütők mint otthon. Sikerült is kinéznem egyet, valószínű holnap meg is veszem. Még mielőtt hazamentem volna megittam néhány gyümölcs shaket, meg fagyiztam a kedvenc helyeimen.
Délután persze megint pakolás, már majdnem befejeztem, és lemértem, még csak 18 kiló. De sajna még egy kis része nincsen benne. Remélem azért nem lesz több mint 20, és nem kell postáznom semmit se.
Stan előbb eljött a munkából, 5-kor fél 7 helyett, és elmentünk egyet sqashozni, majd egy órán keresztül játszottunk, mindenhol folyt rólunk a víz. Utána frissítőnek gyümölcslevet ittunk az úton visszafele, majd egy jó hideg zuhannyal hűsítettük magunkat.
Este Keigoval, a Japán sráccal ketten elmentünk vacsorázni egy nagyon jó étterembe, ahol megettem szerintem utolsó Indiai Sizzlerem. A Sizzler egy tálalási módja az ételnek, amikor egy forró fém tálban(fa talppal) hozzák ki az ételt, és amikor ráöntik a szószt, akkor úgy gőzölög, hogy nem is lehet átlátni rajta. A sizzle azt jelenti, hogy sistereg, magyarán a hangról nevezték el. Közben nagyon jót beszélgettünk a terveinkről, Japánról és Magyarországról. Ő 10 nap múlva indul útjára, és 5 hónapon keresztül fog utazni, és október-november körül Magyarországra jönne, úgyhogy remélem újra látjuk majd egymást. Ő egy nagyon rendes srác, tiszta japán. Egy kicsit hogy is mondjam, visszahúzódó, viszont ha nevet, akkor azt teljes bedobással teszi. Csak olyan mint a Japán tanárom volt, hihetetlen! Japán még mindig benne van a terveim között, legalább 3-4 hónapra, de majd eldől.
A házban már elindult a party mikorra hazaértünk. A többi házból is átjöttek az emberek, úgyhogy megint telt ház van. Viszont ma már nem fogunk sokáig fent lenni szerintem, 1-2 körül lefekszünk aludni :).
Wednesday, July 30, 2008
Postázás, látogatás a munkahelyre, buli a Panchkula házban - 2008-07-28
Reggel buli után elkezdtem összepakolni, vagyis csak szétpakolni a szobámban, az ágyamat még megközelíteni is nehezen lehet. Benne aludni meg egyszerűen lehetetlen! Csoportokba raktam a cuccokat, mit akarok magammal vinni, mi az amit lehet, és mi az amit biztosan itt hagyok. De ezek még csak a ruhák, emellett vannak még a kisebb-nagyobb apróságok, amiket mindenképpen hazaviszek, és persze a könyvek, amiket itt vettem.
A könyveket később elvittem a főpostára, hogy inkább postai úton érkezzenek haza, minthogy nekem kelljen túlsúlyért 10-20 eurót fizetni kilónként! Indiából van egy speciális könyvküldési csomag, ami nagyon olcsó. Ha egy kilót küldesz, akkor az 60 rúpia, kevesebb mint 250 forint, ha viszont egy csomagban 5kiló van, az csak 172 rúpia, tehát kevesebb mint 750 forint!!!! Hihetetlen, és még emlékszem, hogy anyukám egy könyvet 4000forintért küldött utánam Etiópiába. Szerintem ez a 750forintos ár nem is fedezi a hajóutat, de szinte biztos vagyok benne, hogy a benzint se amivel otthon kiszállítják házhoz :). Ja, eddig 4kilót küldtem el, és még van legalább ugyanennyi otthon. Itt a könyvek iszonyatosan olcsók, és nagyon jók, azért is vettem ennyit!
Ezután bementem a munkahelyemre, ahol sokan nagy csodálkozással fogadtak, néhányan már azt hitték, hogy elmentem, persze akiket jobban ismerek, ők rögtön az utamról kérdeztek. Furcsa, de mindenki csodálattal hallgatta, hogy mennyi helyen voltam, és hogy majdnem egész Indiát láttam. A főnököm azt mondta, hogy szerinte senki nincsen a cégnél olyan, aki többet látott volna Indiából mint én! :) Jagdeeppel, a főnökömmel és Stannel megettünk egy samosat, és egy tea mellett megbeszéltük, hogy mik is történtek az elmúlt hónapban, újdonságok, fejlődés, stb.
Az estét a Panchkulai AIESEC házban töltöttük, ahol főztünk. Én csináltam egy zöldséges szószt, Stan rizst, Alejandro pedig mexikói babot. Minden nagyon finomra sikerült, mindenki mind a 10 ujját megnyalta utána! Persze elfogyott néhány sör is, és egészen reggel 3-ig tartott a beszélgetés, amikor is Cynthia elköszönt tőlünk, és hazament, mivel reggel 7-kor indult a vonata Delhibe, ahonnan éjjel után 10 perccel indul a gépe vissza Amerikába.
A könyveket később elvittem a főpostára, hogy inkább postai úton érkezzenek haza, minthogy nekem kelljen túlsúlyért 10-20 eurót fizetni kilónként! Indiából van egy speciális könyvküldési csomag, ami nagyon olcsó. Ha egy kilót küldesz, akkor az 60 rúpia, kevesebb mint 250 forint, ha viszont egy csomagban 5kiló van, az csak 172 rúpia, tehát kevesebb mint 750 forint!!!! Hihetetlen, és még emlékszem, hogy anyukám egy könyvet 4000forintért küldött utánam Etiópiába. Szerintem ez a 750forintos ár nem is fedezi a hajóutat, de szinte biztos vagyok benne, hogy a benzint se amivel otthon kiszállítják házhoz :). Ja, eddig 4kilót küldtem el, és még van legalább ugyanennyi otthon. Itt a könyvek iszonyatosan olcsók, és nagyon jók, azért is vettem ennyit!
Ezután bementem a munkahelyemre, ahol sokan nagy csodálkozással fogadtak, néhányan már azt hitték, hogy elmentem, persze akiket jobban ismerek, ők rögtön az utamról kérdeztek. Furcsa, de mindenki csodálattal hallgatta, hogy mennyi helyen voltam, és hogy majdnem egész Indiát láttam. A főnököm azt mondta, hogy szerinte senki nincsen a cégnél olyan, aki többet látott volna Indiából mint én! :) Jagdeeppel, a főnökömmel és Stannel megettünk egy samosat, és egy tea mellett megbeszéltük, hogy mik is történtek az elmúlt hónapban, újdonságok, fejlődés, stb.
Az estét a Panchkulai AIESEC házban töltöttük, ahol főztünk. Én csináltam egy zöldséges szószt, Stan rizst, Alejandro pedig mexikói babot. Minden nagyon finomra sikerült, mindenki mind a 10 ujját megnyalta utána! Persze elfogyott néhány sör is, és egészen reggel 3-ig tartott a beszélgetés, amikor is Cynthia elköszönt tőlünk, és hazament, mivel reggel 7-kor indult a vonata Delhibe, ahonnan éjjel után 10 perccel indul a gépe vissza Amerikába.
Delhi, találkozás a többi AIESECessel, és együtt irány Chandigarh - 2008-07-27
A vonatút Delhibe nagyon érdekes volt, egy Skót sráccal együtt utaztunk, és még egy család volt velünk. Volt két kisgyerek, egy fiú és egy lány. A kislány még csak 4 éves volt, viszont akármit mondtunk neki angolul, megértette. Kiderült, hogy egy angol óvodába jár, ahol angolul tanulnak énekeket, és persze angolul beszélgetnek. Nagyon értelmes gyerek volt, régen találkoztam ilyen értelmes kisgyerekkel. Majdnem egész úton keresztül beszélgettünk vele, játszottunk vele, ő pedig mint egy előadóművész, elénekelt nekünk néhány verset, és imádságot. Ő biztosan sok szint visz szülei életébe, nagyon kis élő!!!
Pontosan 30 nappal később értem vissza kiindulási pontomhoz, Delhibe. És már alig vártam, hogy találkozzak újra az AIESECes barátaimmal, akikkel együtt dolgoztunk Chandigarhban. Szerencsére nem kellett rá sokat várnom, mivel Delhiben töltötték a hétvégét, és a vonat érkezése után 2 órával sikerült találkoznom Stannel, a kínai sráccal, akivel együtt dolgoztam, és nagyon közeli barátságba kerültünk egymással. Jó volt végre egy ismerős arccal járni Delhi utcáit, és együtt vásárolni. Beültünk egy kávézóba is, és végre ettem egy nagyon finom csokis croassiant, és egy fahéjas csigát. Az íze pont olyan volt, mint otthon amilyet Nagymama és Nagypapa szokott csinálni. Persze ezzel rögtön visszahozta a szívembe az emlékeket otthonról, és persze a gondolatot, hogy nemsokára otthon leszek, és végre megint megölelhetem őket, időt tölthetek el velük, a családdal és barátaimmal. De nem szabad a holnapnak élni, a mai napot kell élvezni, és teljes beleadással élni. Pár óra múlva már a vonaton voltunk Chandigarh fele, de sajnos külön kocsiban, úgyhogy egész út alatt nem találkoztam a többiekkel, akik a végén elárulták, hogy majdnem lekésték a vonatot, már ment ki az állomásról amikor felugrottak rá! Chandigarhban a vonatállomáson végre találkoztam Cynthiával is, akinek nagyon örültem! Három számomra ismeretlen AIESECes is volt velük, az egyik srác Kolumbiából, aki ugyanahhoz a céghez jött dolgozni, ahol én dolgoztam, egy japán-angol srác, aki Jackie Chan-nek hívnak, és egy amerikai lány, Megan.
Itt szerencsére régi szobámat kaptam vissza, viszont egy másik ágyat, mivel Cynthia miután elmentem, elfoglalta a ház legjobb helyét, a helyemet :). Végre sikerült kipakolnom egy kicsit, és nem telt el sok idő, mire megérkezett a kaja amit rendeltünk. Evés közben már érkezett a tömeg, akik jöttek a partyra, a farewell partynkra. Az elkövetkező napokban 3-an hagyjuk itt Indiát, és egy negyedik srác, Alejandro Mexikóból is két héten belül fog elmenni, úgyhogy együtt ünnepeltünk! Nagyon jól éreztük magunkat, a végén nem is táncoltunk egyáltalán, mivel elbeszéltük az időt. Reggel 3 volt amikor megcéloztuk az ágyat, ekkor volt ugyanis amikor a Finn lány, Kirsi ment a vonatállomásra, és végső búcsút intettünk neki a ház kapujából. Cynthia a következő, kedden reggel hagyja itt Chandigarht, és utána következek én. Már csak néhány napom maradt, hogy teljesen összecsomagoljam itteni életemet, mindenkitől elköszönjek, bemenjek újra a munkahelyemre elköszönni a főnökömtől, és a többiektől. Ez egy nagyon furcsa, és nagyon rossz érzés, amikor el kell hagynod a saját magad által kialakított életet, és persze a fiatal, örök-party társaságot, akikkel együtt laktunk. És az már nem is számit, hogy milyen körülmények között élünk, de a körülöttünk lévő emberek határozzák meg az érzéseinket, ők tehetik teljessé, széppé az életet. Szerencsére nekem az elsőből jutott nagyon sok, és egy újabb felejthetetlen élményben részesítettek.
De szerencsére ennek még nincsen vége, maradt hátra még néhány napom, hogy teljességgel kiélvezzem az AIESEC experience-t!
Pontosan 30 nappal később értem vissza kiindulási pontomhoz, Delhibe. És már alig vártam, hogy találkozzak újra az AIESECes barátaimmal, akikkel együtt dolgoztunk Chandigarhban. Szerencsére nem kellett rá sokat várnom, mivel Delhiben töltötték a hétvégét, és a vonat érkezése után 2 órával sikerült találkoznom Stannel, a kínai sráccal, akivel együtt dolgoztam, és nagyon közeli barátságba kerültünk egymással. Jó volt végre egy ismerős arccal járni Delhi utcáit, és együtt vásárolni. Beültünk egy kávézóba is, és végre ettem egy nagyon finom csokis croassiant, és egy fahéjas csigát. Az íze pont olyan volt, mint otthon amilyet Nagymama és Nagypapa szokott csinálni. Persze ezzel rögtön visszahozta a szívembe az emlékeket otthonról, és persze a gondolatot, hogy nemsokára otthon leszek, és végre megint megölelhetem őket, időt tölthetek el velük, a családdal és barátaimmal. De nem szabad a holnapnak élni, a mai napot kell élvezni, és teljes beleadással élni. Pár óra múlva már a vonaton voltunk Chandigarh fele, de sajnos külön kocsiban, úgyhogy egész út alatt nem találkoztam a többiekkel, akik a végén elárulták, hogy majdnem lekésték a vonatot, már ment ki az állomásról amikor felugrottak rá! Chandigarhban a vonatállomáson végre találkoztam Cynthiával is, akinek nagyon örültem! Három számomra ismeretlen AIESECes is volt velük, az egyik srác Kolumbiából, aki ugyanahhoz a céghez jött dolgozni, ahol én dolgoztam, egy japán-angol srác, aki Jackie Chan-nek hívnak, és egy amerikai lány, Megan.
Itt szerencsére régi szobámat kaptam vissza, viszont egy másik ágyat, mivel Cynthia miután elmentem, elfoglalta a ház legjobb helyét, a helyemet :). Végre sikerült kipakolnom egy kicsit, és nem telt el sok idő, mire megérkezett a kaja amit rendeltünk. Evés közben már érkezett a tömeg, akik jöttek a partyra, a farewell partynkra. Az elkövetkező napokban 3-an hagyjuk itt Indiát, és egy negyedik srác, Alejandro Mexikóból is két héten belül fog elmenni, úgyhogy együtt ünnepeltünk! Nagyon jól éreztük magunkat, a végén nem is táncoltunk egyáltalán, mivel elbeszéltük az időt. Reggel 3 volt amikor megcéloztuk az ágyat, ekkor volt ugyanis amikor a Finn lány, Kirsi ment a vonatállomásra, és végső búcsút intettünk neki a ház kapujából. Cynthia a következő, kedden reggel hagyja itt Chandigarht, és utána következek én. Már csak néhány napom maradt, hogy teljesen összecsomagoljam itteni életemet, mindenkitől elköszönjek, bemenjek újra a munkahelyemre elköszönni a főnökömtől, és a többiektől. Ez egy nagyon furcsa, és nagyon rossz érzés, amikor el kell hagynod a saját magad által kialakított életet, és persze a fiatal, örök-party társaságot, akikkel együtt laktunk. És az már nem is számit, hogy milyen körülmények között élünk, de a körülöttünk lévő emberek határozzák meg az érzéseinket, ők tehetik teljessé, széppé az életet. Szerencsére nekem az elsőből jutott nagyon sok, és egy újabb felejthetetlen élményben részesítettek.
De szerencsére ennek még nincsen vége, maradt hátra még néhány napom, hogy teljességgel kiélvezzem az AIESEC experience-t!
Ajanta, a kőbe vésett Buddhizmus - 2008-07-26
Direkt kora reggelre állítottam már az órámat, hogy ne szakítsam meg a jó szokásom, és megint megérezzem a hosszú nap nyújtotta örömöket. Fél 7-kor keltem, és az Art of Livingen tanult gyakorlatok után fizikai erőnlétemet is javítottam, majd reggeli fürdés és csomagolás után nekiindultam az utolsó turistahely felkutatásának, amivel bezárul Indiai utazásom.
Ajanta, ugyanúgy mint Ellora, a Világörökség része, amit nem csodálok, mert tényleg gyönyörű látvány, amint elém tárult az U alakban a sziklába vésett templomok. Ezek sokkal idősebbek az ellorai testvéreiknél, i.e. 200-tól i.u. 650-ig becsülik a korukat. Mivel nem szeretnék, hogy a légszennyezés tönkre tegye a több ezer éves freskókat, ezért a 4 kilométerrel arrébb lévő parkoló az utolsó hely, ameddig halandó elmehet az autójával vagy motorjával. Innen egy EURO-3-as motorral felszerelt zöld busz szállítja az utasokat a templomok bejáratáig.
A látvány ami első látásra elém tárult, valami fantasztikus, a 27 templom bejárata díszítette a hegyoldalt. Ezek a Buddhista templomok sokkal impozánsabbak, mint az ellorai testvéreik, és némelyikben a 2000 évet is túlélt, persze jócskán megrongálódott freskók díszítik a falakat. Általában mindegyik templomnak volt egy középső nagyobb tere, ahonnan szembe a bejárattal középen volt egy kisebb helyiség, amiben általában egy óriási, 3-4 méteres Buddha szobor ült a lótuszlevélen, vagy oroszlánon. A templomok falai, és pillérei is sokkal díszesebbek voltak itt, és nagyon sok helyen nőket is ábrázoltak együtt Buddhával. Itt volt olyan templom ahol 6-8 másodperces visszhang is volt, amiben valószínű a kántálásoknak is nagyon szép hangja volt. Volt olyan templom is, amelyiken belül egy Stupa volt (lásd Nepáli utazásom). Buddha szinte minden formában, és méretben megjelent a templomokban, és persze pozícióban. A legnagyobb Buddha egy 5 méter hosszú halála előtt fekvő Buddha volt, és ebben a templomban több helyen is egy nő, Mara csábította Buddhát. Nagyon érdekes volt látni a férfi-nő kapcsolatokat a templomokon, néha nekem úgy tűnt az ábrázolások alapján, hogy Buddha valami nagy nőfaló lehetett. Miután végigjártam a templomokat, az U alak közepén egy másik hegy volt, amire felmászva gyönyörű kilátás volt az összes templomra, mint egy panoráma. A két hegy között egy kis patak folyt, amit követve egy gyönyörű vízesést láttam meg felülről, ami több emeleten keresztül, majdnem 200 métert zuhant. Az 5-6 emelet mindegyikén pedig kisebb medencéket alakított ki magának a víz.
Sajnos kora délután el kellett hagynom ezt a mesés, csendes, és elvarázsolt helyet, hogy elérjem utazásom utolsó vonatját, amivel visszaérkezek Delhibe, és bezárul a bűvös 30 napos utazásom India szerte.
Ajanta, ugyanúgy mint Ellora, a Világörökség része, amit nem csodálok, mert tényleg gyönyörű látvány, amint elém tárult az U alakban a sziklába vésett templomok. Ezek sokkal idősebbek az ellorai testvéreiknél, i.e. 200-tól i.u. 650-ig becsülik a korukat. Mivel nem szeretnék, hogy a légszennyezés tönkre tegye a több ezer éves freskókat, ezért a 4 kilométerrel arrébb lévő parkoló az utolsó hely, ameddig halandó elmehet az autójával vagy motorjával. Innen egy EURO-3-as motorral felszerelt zöld busz szállítja az utasokat a templomok bejáratáig.
A látvány ami első látásra elém tárult, valami fantasztikus, a 27 templom bejárata díszítette a hegyoldalt. Ezek a Buddhista templomok sokkal impozánsabbak, mint az ellorai testvéreik, és némelyikben a 2000 évet is túlélt, persze jócskán megrongálódott freskók díszítik a falakat. Általában mindegyik templomnak volt egy középső nagyobb tere, ahonnan szembe a bejárattal középen volt egy kisebb helyiség, amiben általában egy óriási, 3-4 méteres Buddha szobor ült a lótuszlevélen, vagy oroszlánon. A templomok falai, és pillérei is sokkal díszesebbek voltak itt, és nagyon sok helyen nőket is ábrázoltak együtt Buddhával. Itt volt olyan templom ahol 6-8 másodperces visszhang is volt, amiben valószínű a kántálásoknak is nagyon szép hangja volt. Volt olyan templom is, amelyiken belül egy Stupa volt (lásd Nepáli utazásom). Buddha szinte minden formában, és méretben megjelent a templomokban, és persze pozícióban. A legnagyobb Buddha egy 5 méter hosszú halála előtt fekvő Buddha volt, és ebben a templomban több helyen is egy nő, Mara csábította Buddhát. Nagyon érdekes volt látni a férfi-nő kapcsolatokat a templomokon, néha nekem úgy tűnt az ábrázolások alapján, hogy Buddha valami nagy nőfaló lehetett. Miután végigjártam a templomokat, az U alak közepén egy másik hegy volt, amire felmászva gyönyörű kilátás volt az összes templomra, mint egy panoráma. A két hegy között egy kis patak folyt, amit követve egy gyönyörű vízesést láttam meg felülről, ami több emeleten keresztül, majdnem 200 métert zuhant. Az 5-6 emelet mindegyikén pedig kisebb medencéket alakított ki magának a víz.
Sajnos kora délután el kellett hagynom ezt a mesés, csendes, és elvarázsolt helyet, hogy elérjem utazásom utolsó vonatját, amivel visszaérkezek Delhibe, és bezárul a bűvös 30 napos utazásom India szerte.
Ellora kőbe vésett templomai - 2008-07-25
Reggel 4-kor érkezett a vonat Aurangabadba, India középső részébe, ahol két óra Hoteljárás után – mindenhol azt mondták, hogy tele van – feladtam az alvást, és egy busszal elmentem Ellorába. Mint később megtudtam, és ahogy én is gondoltam, ezek a Hotelek nem voltak tele, viszont nem akarták azt a fáradtságos procedúrát végigcsinálni, ami egy külföldi elszállásával jár, rendőrségre bejelentés, különböző papírok, stb.
Szinte már nyitásra ott voltam a barlangok bejáratánál, amik igazából hegyoldalba vésett templomok. Itt 3 féle templom található, összesen 34, a legősibb Buddhista (12), majd Hindu (17), és végül a „legfiatalabb” Jain (5). A templomok a 600-800-as években készültek el, különböző, a vallásoknak megfelelő stílusokban.
Én a Jain templomokkal kezdtem, ami a legtávolabbi ponton van, majd két kilométer gyaloglás után. Ezek kisebb templomok, viszont annál diszesebbek, és tele voltak Buddha kinézetű meditációs szoborral, ami igazából Mahavira, az utolsó nagy tanítójuk. Ezután a Hindu templomokat jártam végig, amik nagyon nagyok voltak általában, és a szobrok is a legkisebb részletekig kidolgozva. A legszebb, és legnagyobb templom mind közül egy Hindu templom volt, Kalaisa a neve. A templom maga egy sziklából lett kivésve, több mint 200ezer tonna kő elhordásával. Maga a templom kétszer nagyobb helyet foglal el, és másfélszer magasabb az athéni Parthenonnál. A templom kívül-belül nagyon díszesre lett elkészítve. Egyszerűen gyönyörű, impozáns, minden képzeletet felülmúló csoda.
Végül a Buddhista templomokat jártam végig, amik a Hindu és Jain templomok után egy kissé aluldíszítettek voltak, és persze kisebbek is, viszont a koruk úgy 100-200 évvel több volt. Mindegyik nagyon szépen, több másodpercen keresztül visszhangzott, és persze azért egyikből se hagyták ki a meditáló Buddha szobrát.
Délután kettőkor már úgy éreztem, hogy sötétedni fog hamarosan, és nagyon furcsa érzéssel töltött el, hogy egy nap lehet sokkal hosszabb is, mint a számomra régebben megszokott. Egy, a templomokra néző kilátással díszített ebéd után visszamentem Aurangabádba, ahonnan tovább indultam Ajantába, a holnapi állomásra. Ide estére érkeztem már meg, és a hotel keresés előtt egy kis út széli háznál ettem. Az egész család otthon volt, és szívesen osztották meg velem az ételüket. Akkor hívtak be, amikor éppen a hotel felé sétáltam, és persze nem utasítanék vissza egy finom helyi vacsorát. Az apukáról kiderült, hogy az Ajanta templomoknál dolgozik restaurátorként, és mindhárom gyereke iskolába jár – ezt azért mondom, mert ez sajnos nem minden gyerekre vonatkozik, mivel a szülők dolgoztatják őket, annak ellenére, hogy az iskolalátogatás kötelező, és ingyenes. Ezt onnan tudtam meg, hogy az egyik gyerek pont akkor írta a házi feladatát, ami nagyon meglepett. A vacsora finom volt, és már későre járt, úgyhogy este 10 után végre becsekkoltam a hotelben.
Szinte már nyitásra ott voltam a barlangok bejáratánál, amik igazából hegyoldalba vésett templomok. Itt 3 féle templom található, összesen 34, a legősibb Buddhista (12), majd Hindu (17), és végül a „legfiatalabb” Jain (5). A templomok a 600-800-as években készültek el, különböző, a vallásoknak megfelelő stílusokban.
Én a Jain templomokkal kezdtem, ami a legtávolabbi ponton van, majd két kilométer gyaloglás után. Ezek kisebb templomok, viszont annál diszesebbek, és tele voltak Buddha kinézetű meditációs szoborral, ami igazából Mahavira, az utolsó nagy tanítójuk. Ezután a Hindu templomokat jártam végig, amik nagyon nagyok voltak általában, és a szobrok is a legkisebb részletekig kidolgozva. A legszebb, és legnagyobb templom mind közül egy Hindu templom volt, Kalaisa a neve. A templom maga egy sziklából lett kivésve, több mint 200ezer tonna kő elhordásával. Maga a templom kétszer nagyobb helyet foglal el, és másfélszer magasabb az athéni Parthenonnál. A templom kívül-belül nagyon díszesre lett elkészítve. Egyszerűen gyönyörű, impozáns, minden képzeletet felülmúló csoda.
Végül a Buddhista templomokat jártam végig, amik a Hindu és Jain templomok után egy kissé aluldíszítettek voltak, és persze kisebbek is, viszont a koruk úgy 100-200 évvel több volt. Mindegyik nagyon szépen, több másodpercen keresztül visszhangzott, és persze azért egyikből se hagyták ki a meditáló Buddha szobrát.
Délután kettőkor már úgy éreztem, hogy sötétedni fog hamarosan, és nagyon furcsa érzéssel töltött el, hogy egy nap lehet sokkal hosszabb is, mint a számomra régebben megszokott. Egy, a templomokra néző kilátással díszített ebéd után visszamentem Aurangabádba, ahonnan tovább indultam Ajantába, a holnapi állomásra. Ide estére érkeztem már meg, és a hotel keresés előtt egy kis út széli háznál ettem. Az egész család otthon volt, és szívesen osztották meg velem az ételüket. Akkor hívtak be, amikor éppen a hotel felé sétáltam, és persze nem utasítanék vissza egy finom helyi vacsorát. Az apukáról kiderült, hogy az Ajanta templomoknál dolgozik restaurátorként, és mindhárom gyereke iskolába jár – ezt azért mondom, mert ez sajnos nem minden gyerekre vonatkozik, mivel a szülők dolgoztatják őket, annak ellenére, hogy az iskolalátogatás kötelező, és ingyenes. Ezt onnan tudtam meg, hogy az egyik gyerek pont akkor írta a házi feladatát, ami nagyon meglepett. A vacsora finom volt, és már későre járt, úgyhogy este 10 után végre becsekkoltam a hotelben.
Tuesday, July 29, 2008
Mumbai (Bombay – Bom Bahai) – India Londonja, a világváros - 2008-07-24
Már lassan hozzászokok, hogy minden reggel 5-6 körül ébredek, ma se tettem ezt máshogy. De nagy szerencsém volt, mert így láttam a város még mielőtt a forgalom megindult volna az utakon. A pályaudvar, hasonló a Keleti-pályaudvarhoz, annyiban, hogy inkább egy művészeti alkotás, mint egy tömegközlekedési csomópont. Amint kiléptem a vonatállomásról, egy kétemeletes piros busz, úgynevezett Double Decker fordult be elém az állomásra. Mondanom se kell, hogy rögtön London jutott eszembe róla. És nem sokat tévedtem, mert ezután amikor sétáltam a városban, a gyönyörű régi épületek között, egyre inkább megerősödött bennem ez a gondolat. Mumbai (Bombay) és London között egyenlőjelet lehet húzni. De ez persze nem is csoda, mivel az Angolok irányítása alá kerültek a szigetek, és a híres angliai Kelet-indiai társaságnak is ez volt a fő központja, a kikötőváros. Ezt 3 évvel az Angol megszállás után egy elég nevetséges, 10 fontos ÉVES bérleti díjért kapta meg a Kelet-indiai társaság!
Huhh, hát itt is lesétáltam a lábamat, majdnem a térdemig kopott már délutánra. Megnéztem a Mumbai egyetemet, ami egy régi kastélyban foglal helyet, amúgy eléggé kicsi, viszont van egy 80 méter magas toronyóra, ami kísértetiesen hasonlít a londoni Tower-re. Ezután a legfelsőbb bíróságot vettem célkeresztbe, és végigjártam a termeket, de sajnos éppen ottlétem alatt egyikben se folytak tárgyalások. Viszont a termek úgy néztek ki, mint az amerikai filmekben, szépen megmunkált székekkel és berendezéssel.
Ekkor már a legtöbb bolt, és utcai árus kirakodott, ettem is végre finom melegszendvicset kókuszlével :). Ezután az India-átjárót(India-gateway) néztem meg, amit nem igazán lehet jól lefordítani magyarra szerintem. Mivel nem igazán átjáró, hanem bejáratnak lehetne mondani. De India-kapunak meg nem nevezhetem, mert az Delhiben található. Ez már az óceánparton van, innen lehetett látni a hajókat amiket éppen rakodtak, és a másik irányba pedig hosszan elnyúló köves tengerpartot. Innen pár méterre van a Taj Mahal palota, ami egy hotelként működik, hasonlóan a Gressen-palotához.
Visszafordultam az állomás felé, mert tudtam hogy az úton volt nagyon sok könyvárus, és szét akartam nézni egy kicsit, hogy miket árulnak. Lehet nem kellett volna, mert azóta újabb két kilóval súlyosabb a táskám, és néha már nehezemre esik megemelni. Viszont megérte, mert itt minden könyvet(új), 150 forintos áron adnak, ami szinte ingyen van, ahhoz képest, hogy a legújabb könyveket is megkapod. Mumbai amúgy másban is nagyon nyugati, például nincsenek riksák – viszont a taxik nem a kétfelé nyíló angol autók –, nincsenek tehenek, és az emberek megtanultak duda nélkül autót vezetni. Vagyis azért még használják, de egyáltalán nem annyit mint más helyeken. Itt ahogy sétáltam csodálva néztem, hogy vannak fiatal párok, akik egymást átölelve, vagy kézen fogva sétálnak, nem törődve a hagyományokkal. Sőt, első csókolózó indiai páromat láttam. Hát igen, ez a rész nem csak az óvárosról, meg az 50 emeletes felhőkarcolóiról ismert, hanem a nyugatias gondolkodásról, és életről. Itt a centrumban még a lakásárak is majdnem elérik a londoni lakások értékét, nagyon drága.
Éppen sétáltam volna a partra, amikor a sokak által emlegetett, de szerencsére eddigi utam alatt meg nem tapasztalt monszun megérkezett. Esett, és esett, nem akarta abbahagyni. Én egy kávézóba ültem be, végigolvastam az egyik könyvemet. De ez az eső olyan, hogy amikor alatta vagy, akkor egy fél perc alatt bőrig ázol, tehát nagyon durva. Amikor végre elállt 3 óra után, gondoltam elmegyek megnézni a híres Királynő-nyakláncot, ahogyan az U alakú öböl partját nevezik sötétedés után a kivilágított út és épületek miatt. Majd 20 perces gyaloglás után megint rákezdett, és egy újabb másfél óra telt el, mire végre alábbhagyott. Mindez idő alatt az esernyőm persze a pályaudvari csomagmegőrzőben, a nagytáskám oldalát nyomta, mivel amikor reggel elindultam, nem gondoltam a lehetséges esőre. Végül egy kicsivel több mint egy órával a vonatindulásom előtt alábbhagyott az eső, és eldöntöttem, hogy mindenképpen megnézem ezt a nyakláncot. És tényleg nagyon szépen nézett ki, megérte azt a pár órás esőben várakozást a látvány, és szerencsére még a vonatindulás előtt 20 perccel megérkeztem. Irány Ellora és Ajanta.
Huhh, hát itt is lesétáltam a lábamat, majdnem a térdemig kopott már délutánra. Megnéztem a Mumbai egyetemet, ami egy régi kastélyban foglal helyet, amúgy eléggé kicsi, viszont van egy 80 méter magas toronyóra, ami kísértetiesen hasonlít a londoni Tower-re. Ezután a legfelsőbb bíróságot vettem célkeresztbe, és végigjártam a termeket, de sajnos éppen ottlétem alatt egyikben se folytak tárgyalások. Viszont a termek úgy néztek ki, mint az amerikai filmekben, szépen megmunkált székekkel és berendezéssel.
Ekkor már a legtöbb bolt, és utcai árus kirakodott, ettem is végre finom melegszendvicset kókuszlével :). Ezután az India-átjárót(India-gateway) néztem meg, amit nem igazán lehet jól lefordítani magyarra szerintem. Mivel nem igazán átjáró, hanem bejáratnak lehetne mondani. De India-kapunak meg nem nevezhetem, mert az Delhiben található. Ez már az óceánparton van, innen lehetett látni a hajókat amiket éppen rakodtak, és a másik irányba pedig hosszan elnyúló köves tengerpartot. Innen pár méterre van a Taj Mahal palota, ami egy hotelként működik, hasonlóan a Gressen-palotához.
Visszafordultam az állomás felé, mert tudtam hogy az úton volt nagyon sok könyvárus, és szét akartam nézni egy kicsit, hogy miket árulnak. Lehet nem kellett volna, mert azóta újabb két kilóval súlyosabb a táskám, és néha már nehezemre esik megemelni. Viszont megérte, mert itt minden könyvet(új), 150 forintos áron adnak, ami szinte ingyen van, ahhoz képest, hogy a legújabb könyveket is megkapod. Mumbai amúgy másban is nagyon nyugati, például nincsenek riksák – viszont a taxik nem a kétfelé nyíló angol autók –, nincsenek tehenek, és az emberek megtanultak duda nélkül autót vezetni. Vagyis azért még használják, de egyáltalán nem annyit mint más helyeken. Itt ahogy sétáltam csodálva néztem, hogy vannak fiatal párok, akik egymást átölelve, vagy kézen fogva sétálnak, nem törődve a hagyományokkal. Sőt, első csókolózó indiai páromat láttam. Hát igen, ez a rész nem csak az óvárosról, meg az 50 emeletes felhőkarcolóiról ismert, hanem a nyugatias gondolkodásról, és életről. Itt a centrumban még a lakásárak is majdnem elérik a londoni lakások értékét, nagyon drága.
Éppen sétáltam volna a partra, amikor a sokak által emlegetett, de szerencsére eddigi utam alatt meg nem tapasztalt monszun megérkezett. Esett, és esett, nem akarta abbahagyni. Én egy kávézóba ültem be, végigolvastam az egyik könyvemet. De ez az eső olyan, hogy amikor alatta vagy, akkor egy fél perc alatt bőrig ázol, tehát nagyon durva. Amikor végre elállt 3 óra után, gondoltam elmegyek megnézni a híres Királynő-nyakláncot, ahogyan az U alakú öböl partját nevezik sötétedés után a kivilágított út és épületek miatt. Majd 20 perces gyaloglás után megint rákezdett, és egy újabb másfél óra telt el, mire végre alábbhagyott. Mindez idő alatt az esernyőm persze a pályaudvari csomagmegőrzőben, a nagytáskám oldalát nyomta, mivel amikor reggel elindultam, nem gondoltam a lehetséges esőre. Végül egy kicsivel több mint egy órával a vonatindulásom előtt alábbhagyott az eső, és eldöntöttem, hogy mindenképpen megnézem ezt a nyakláncot. És tényleg nagyon szépen nézett ki, megérte azt a pár órás esőben várakozást a látvány, és szerencsére még a vonatindulás előtt 20 perccel megérkeztem. Irány Ellora és Ajanta.
GOA – pia, buli, tengerpart - 2008-07-23
Általában ez jut eszébe első hallásra az emberek többségének. GOA tengerpartjai világszerte ismertek a techno fergetegpartikról, a gyönyörű tengerpartjáról, sok turistáról és persze megannyi bár, hotel, bulihely. Nagyjából így lehetne összefoglalni. GOA India nyugati partszakaszának egy kis részét foglalja el, viszont ebből annál több a kiépített strand.
Mint mindenhol máshol, itt is kora reggel érkeztem a vonattal, 6 után, mivel egy kicsit késett a vonat, és hétkor már útban voltam a tengerpart felé egy másik vonaton. Az állomáson nagy meglepetésemre összefutottam az új-zélandi sráccal, akivel Kochiban találkoztunk, és beszélgettünk egész este. Sajnos nem ugyanarra mentünk, pedig jó lett volna megint beszélgetni. Ő mostanra már visszarepült Skóciába, ahol önkéntesként dolgozik egy mentálisan korlátozottak otthonában.
A partra érkezve gyönyörű kép tárult elém: olyan hosszú tengerpart, ameddig a szemem ellátott – mint később megtudtam, ez GOA leghosszabb egybefüggő beach-e, közel 60 km hosszú – szép hullámok, halászhajók, halászok, és persze az elmaradhatatlan kókuszdió és banánfák! Nem telt el sok idő, amikor már a hullámokon lovagoltam, vagyis a hullám dobált a hátán, olyan erősek voltak a hullámok, viszont nem magasak, ami eléggé furcsa volt. A jó kis fürdés után végigjártam a halászhajókat, volt amelyik akkor szállt vízre, volt amelyik akkor érkezett a friss fogással. Nagyon sok féle hal volt ott, lapos, kerek, cápa alakú – amire azt mondták hogy delfin és amúgy csak 30 cm hosszú volt – meg rákok, abból is különbözők. Amikor itt már nagyon égetett a nap, visszavágytam a városba, mivel ott is voltak érdekességek, és koradélután indult tovább a vonatom Mumbaiba.
A városban elsétáltam a legnagyobb piacra, ahol hasonló színes képek tárultak elém, mint még Mysoreban, viszont a virágosokat itt nem találtam. Viszont vettem szárított garnélarákot, ami nagyon jó kis rágcsálnivaló. Eredetileg ebéd helyett betértem egy cukrászdába, és megettem néhány indiai édességet, majd a végén mégiscsak betértem egy helyi étterembe. Tömve volt. Ebből is tudtam, hogy itt nagyon jó lehet a kaja. 10 percet kellett nekem is várnom, hogy végre ülőhelyem legyen, és persze az asztalhoz még leült két indiai is, akikkel majdnem egész végig beszélgettünk. Itt, ugyanúgy mint Etiópiában is, ha valahol van még egy hely egy asztalnál, akkor leültetnek oda, és senki egy szót se szól. Azért ez szerintem nem így történne egy otthoni kávézóban vagy kajáldában. No mindegy, végre sikerült rendelnem, és mivel már sokféle rákot, halat, polipot kipróbáltam, most jött el az ideje a tintahalnak. És persze nem volt rossz választás egyáltalán, de mint megtudtam itt a helyi specialitás egy hal-curry, amit rögtön rendeltek is nekem. Persze nem egy teljes adagot, csak egy kóstolót, de így is elég volt a fél rizsemhez. Hát, azt nem lehet leírni, hogy ez a hal-curry mennyire jó volt! Valami fenomenális! És persze GOA módra az curryk mellé kaptam egy kis tálka rózsaszín italszerűséget is, amit eddig még nem láttam soha. Kókusz lébe volt keverve foghagyma meg még valami, de a foghagyma nagyon erősen érzett. Ezt a végén kellett meginni, ami azt mondták segít az emésztésben, és a halszagot is elmossa…lesz viszont helyette fokhagymaszag, nem tudom melyik a jobb.
Uzsgyi a vonathoz, egy gyors fürdés a pályaudvaron, majd megkerestem a helyemet. Itt most két koreai sráccal utaztam együtt, akik közül csak az egyik beszélt angolul, ő se nagyon, viszont ennek ellenére jól átbeszéltük Indiát, Magyarországot és persze Koreát.
Mint mindenhol máshol, itt is kora reggel érkeztem a vonattal, 6 után, mivel egy kicsit késett a vonat, és hétkor már útban voltam a tengerpart felé egy másik vonaton. Az állomáson nagy meglepetésemre összefutottam az új-zélandi sráccal, akivel Kochiban találkoztunk, és beszélgettünk egész este. Sajnos nem ugyanarra mentünk, pedig jó lett volna megint beszélgetni. Ő mostanra már visszarepült Skóciába, ahol önkéntesként dolgozik egy mentálisan korlátozottak otthonában.
A partra érkezve gyönyörű kép tárult elém: olyan hosszú tengerpart, ameddig a szemem ellátott – mint később megtudtam, ez GOA leghosszabb egybefüggő beach-e, közel 60 km hosszú – szép hullámok, halászhajók, halászok, és persze az elmaradhatatlan kókuszdió és banánfák! Nem telt el sok idő, amikor már a hullámokon lovagoltam, vagyis a hullám dobált a hátán, olyan erősek voltak a hullámok, viszont nem magasak, ami eléggé furcsa volt. A jó kis fürdés után végigjártam a halászhajókat, volt amelyik akkor szállt vízre, volt amelyik akkor érkezett a friss fogással. Nagyon sok féle hal volt ott, lapos, kerek, cápa alakú – amire azt mondták hogy delfin és amúgy csak 30 cm hosszú volt – meg rákok, abból is különbözők. Amikor itt már nagyon égetett a nap, visszavágytam a városba, mivel ott is voltak érdekességek, és koradélután indult tovább a vonatom Mumbaiba.
A városban elsétáltam a legnagyobb piacra, ahol hasonló színes képek tárultak elém, mint még Mysoreban, viszont a virágosokat itt nem találtam. Viszont vettem szárított garnélarákot, ami nagyon jó kis rágcsálnivaló. Eredetileg ebéd helyett betértem egy cukrászdába, és megettem néhány indiai édességet, majd a végén mégiscsak betértem egy helyi étterembe. Tömve volt. Ebből is tudtam, hogy itt nagyon jó lehet a kaja. 10 percet kellett nekem is várnom, hogy végre ülőhelyem legyen, és persze az asztalhoz még leült két indiai is, akikkel majdnem egész végig beszélgettünk. Itt, ugyanúgy mint Etiópiában is, ha valahol van még egy hely egy asztalnál, akkor leültetnek oda, és senki egy szót se szól. Azért ez szerintem nem így történne egy otthoni kávézóban vagy kajáldában. No mindegy, végre sikerült rendelnem, és mivel már sokféle rákot, halat, polipot kipróbáltam, most jött el az ideje a tintahalnak. És persze nem volt rossz választás egyáltalán, de mint megtudtam itt a helyi specialitás egy hal-curry, amit rögtön rendeltek is nekem. Persze nem egy teljes adagot, csak egy kóstolót, de így is elég volt a fél rizsemhez. Hát, azt nem lehet leírni, hogy ez a hal-curry mennyire jó volt! Valami fenomenális! És persze GOA módra az curryk mellé kaptam egy kis tálka rózsaszín italszerűséget is, amit eddig még nem láttam soha. Kókusz lébe volt keverve foghagyma meg még valami, de a foghagyma nagyon erősen érzett. Ezt a végén kellett meginni, ami azt mondták segít az emésztésben, és a halszagot is elmossa…lesz viszont helyette fokhagymaszag, nem tudom melyik a jobb.
Uzsgyi a vonathoz, egy gyors fürdés a pályaudvaron, majd megkerestem a helyemet. Itt most két koreai sráccal utaztam együtt, akik közül csak az egyik beszélt angolul, ő se nagyon, viszont ennek ellenére jól átbeszéltük Indiát, Magyarországot és persze Koreát.
Subscribe to:
Posts (Atom)