A vonatút Delhibe nagyon érdekes volt, egy Skót sráccal együtt utaztunk, és még egy család volt velünk. Volt két kisgyerek, egy fiú és egy lány. A kislány még csak 4 éves volt, viszont akármit mondtunk neki angolul, megértette. Kiderült, hogy egy angol óvodába jár, ahol angolul tanulnak énekeket, és persze angolul beszélgetnek. Nagyon értelmes gyerek volt, régen találkoztam ilyen értelmes kisgyerekkel. Majdnem egész úton keresztül beszélgettünk vele, játszottunk vele, ő pedig mint egy előadóművész, elénekelt nekünk néhány verset, és imádságot. Ő biztosan sok szint visz szülei életébe, nagyon kis élő!!!
Pontosan 30 nappal később értem vissza kiindulási pontomhoz, Delhibe. És már alig vártam, hogy találkozzak újra az AIESECes barátaimmal, akikkel együtt dolgoztunk Chandigarhban. Szerencsére nem kellett rá sokat várnom, mivel Delhiben töltötték a hétvégét, és a vonat érkezése után 2 órával sikerült találkoznom Stannel, a kínai sráccal, akivel együtt dolgoztam, és nagyon közeli barátságba kerültünk egymással. Jó volt végre egy ismerős arccal járni Delhi utcáit, és együtt vásárolni. Beültünk egy kávézóba is, és végre ettem egy nagyon finom csokis croassiant, és egy fahéjas csigát. Az íze pont olyan volt, mint otthon amilyet Nagymama és Nagypapa szokott csinálni. Persze ezzel rögtön visszahozta a szívembe az emlékeket otthonról, és persze a gondolatot, hogy nemsokára otthon leszek, és végre megint megölelhetem őket, időt tölthetek el velük, a családdal és barátaimmal. De nem szabad a holnapnak élni, a mai napot kell élvezni, és teljes beleadással élni. Pár óra múlva már a vonaton voltunk Chandigarh fele, de sajnos külön kocsiban, úgyhogy egész út alatt nem találkoztam a többiekkel, akik a végén elárulták, hogy majdnem lekésték a vonatot, már ment ki az állomásról amikor felugrottak rá! Chandigarhban a vonatállomáson végre találkoztam Cynthiával is, akinek nagyon örültem! Három számomra ismeretlen AIESECes is volt velük, az egyik srác Kolumbiából, aki ugyanahhoz a céghez jött dolgozni, ahol én dolgoztam, egy japán-angol srác, aki Jackie Chan-nek hívnak, és egy amerikai lány, Megan.
Itt szerencsére régi szobámat kaptam vissza, viszont egy másik ágyat, mivel Cynthia miután elmentem, elfoglalta a ház legjobb helyét, a helyemet :). Végre sikerült kipakolnom egy kicsit, és nem telt el sok idő, mire megérkezett a kaja amit rendeltünk. Evés közben már érkezett a tömeg, akik jöttek a partyra, a farewell partynkra. Az elkövetkező napokban 3-an hagyjuk itt Indiát, és egy negyedik srác, Alejandro Mexikóból is két héten belül fog elmenni, úgyhogy együtt ünnepeltünk! Nagyon jól éreztük magunkat, a végén nem is táncoltunk egyáltalán, mivel elbeszéltük az időt. Reggel 3 volt amikor megcéloztuk az ágyat, ekkor volt ugyanis amikor a Finn lány, Kirsi ment a vonatállomásra, és végső búcsút intettünk neki a ház kapujából. Cynthia a következő, kedden reggel hagyja itt Chandigarht, és utána következek én. Már csak néhány napom maradt, hogy teljesen összecsomagoljam itteni életemet, mindenkitől elköszönjek, bemenjek újra a munkahelyemre elköszönni a főnökömtől, és a többiektől. Ez egy nagyon furcsa, és nagyon rossz érzés, amikor el kell hagynod a saját magad által kialakított életet, és persze a fiatal, örök-party társaságot, akikkel együtt laktunk. És az már nem is számit, hogy milyen körülmények között élünk, de a körülöttünk lévő emberek határozzák meg az érzéseinket, ők tehetik teljessé, széppé az életet. Szerencsére nekem az elsőből jutott nagyon sok, és egy újabb felejthetetlen élményben részesítettek.
De szerencsére ennek még nincsen vége, maradt hátra még néhány napom, hogy teljességgel kiélvezzem az AIESEC experience-t!
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment